Csak aludj el

11

  Szinte egyszerre kelünk fel Jeffel. Úgy néz rám, mint aki abban reménykedik, hogy nem láttam az emlékeit. Azokat az emlékeit, hogy megkínozta a szüleimet. Nincsen mázlija. Az egészet láttam.

  A düh hirtelen önt el engemet, pedig amíg néztem addig egyszer sem éreztem ilyet.

-Te komolyan megkínoztad a szüleimet?-ordítom el magamat, mire bűnbánóan lehajtja a tekintetét.

-Mondtam, hogy ne nézd meg-morogja az orra alá. Én bolond azt hittem, hogy valami kínzása vagy gyilkosságáról lesz az emléke. Milyen nagyot tévedtem. Ezt tényleg nem tudom neki megbocsátani.

-És azt is mondtad, hogy később elmondod, és akkor majd nem fogok rád mérges lenni, de hogy lenne lehetséges, hogy ezen ne akadjak ki?-lököm őt meg-És én még elhittem, hogy más vagy.

  Hogy hihettem el erről a pszichopatáról, hogy egy normális ember? Ő nem az, ő egy szörnyeteg. Hogy hihettem akármi mást? Hogy szerethettem bele én ebbe a bolondba?

-Nem vagyok más-néz fel egyenesen a szememben. Íriszei most barnán csillognak. Látom rajta, hogy bánja a bűneit-Most elkezdhetnék mentegetőzni, hogy én nem akartam, hanem Samara, de most nem fogok. Úgyse érnék el semmit sem-utolsó mondata inkább kérdésnek hangzik mint kijelentésnek.

-De nem ám-erősítem meg ebben a feltevésében.

  Csalódottan lehajtja a tekintetét és elindul az ajtó felé. Mire megragadom a csuklójánál, ezzel megálljt parancsolva neki.

-Mit képzelsz hova mész?-kérdezem tőle-Nem kérsz még csak bocsánatot sem, és még az alkunkat sem tartottad be és azt hiszed, hogy elmehetsz? Samara minden este eljön hozzám még mindig. Szóval most nem menekülhetsz el.

-Szólj a szüleidnek arról, hogy látod Samarát, ők tudják, hogy mit kell majd tenned-rám sem néz úgy mondja ezt, én meg meglepetten pislogok-És bocsánat-nem mond egyikünk sem semmit. Tényleg bocsánatot kért? És hogyha ilyen egyszerű lett volna a számomra az, hogy megszabaduljak a lánytól miért nem mondta el? Miért kellettem neki?-Most, hogy már nem tartozok semmivel elmehetek?-kérdezi feszülten. Csak most veszem észre, hogy még mindig a csuklóját fogom. Valamiért nem akarom elengedni. Mintha érezném, hogyha elmegy akkor sosem fog visszatérni. De ennek így kell lennie. Így lenne a helyes.

  Lassan elengedem őt, és azonnal megindul kifele. Viszont mikor kinyitja az ajtót, hirtelen egy fekete csáp szúrja át a hasánál és szögeli oda az ajtóhoz.

  Ijedtemben felsikítok, ő pedig egy jó nagy adag vért hány ki. Látom ahogy az öcskös kinyitja résnyire az ajtót, de amint meglátja a vörös folyadékot becsapja azt.

-Jeff?-hallom anyám meglepett hangját.

-Szia-köhécsel egyet-Emily. Hogy van George?-hirtelen még egy csáp fúrodik az ajtóba, pontosan Jeff feje mellett.

-Jobb kérdés, hogy te mit keresel a lányom szobájába?-nem válaszol neki, csak száját egy pszichopata mosolyra húzza, mire anyám hátából még egy csáp elindul és a fiú arca előtt áll meg-Mond meg, hogy miért vagy megöllek-szűri ki fogai között.

-Tedd meg. Tedd meg amit tizennyolc éve nem tudtál meg tenni-ordítja el magát és mániákusan felnevet-Meg akartam ölni őt, szóval tedd meg. Védd meg a lányodat tőlem.

  Valamit tennem kell, vagy Jeff meg fog halni. Lehet hogy haragszom rá azért amit tett, de nem hagyhatom itt meghalni. Hisz bármennyire is rossz bevallani, de tényleg beleszerettem ebbe a mániákus gyilkosba. És fájna nekem, ha nem lenne többet. De mit mondhatnék amitől anya nem akarná megölni? "Ne bántsd őt, ő a fiúm!" Nem ez hülyén hangzik, nem lesz jó.

  A csápját hátrébb viszi pár centivel, hogy erőből fejen tudja döfni a vigyorit. De mielőtt ezt meg tudná tenni közéjük állok, hogy ezt ne tehesse meg. Viszont már elindította a csápot és nem tudja megállítani.

  Mintha lassított verzióban nézném végig, hogy mi történik. Valaki arréb lök engem, így elveszítve az egyensúlyomat a földre kerülök.

  Mikor felnézek látom, hogy Jeff volt az, és így az a fekete nyúlvány a mellkasába fúródott.

-Sarah, te normális vagy?-ordítja el magát anya-Majdnem téged szúrtalak le helyette-hallom amit mond, de figyelmen kívül hagyom.

-De nem akart bántani!-ordítom el magamat én is, mire anyám teljesen lefagy. Kezét a szája elé emeli. Rájött. Rájött, hogy Jeff ezt direkt csinálta, hogy megölesse magát.

-Köszönöm-súgja erőtlenül a fiú engem nézve-Mindent!

-Nem, nem, nem, nem-ismételgetem hisztérikusan, mire kitépem a testébe szúródott csápokat, nem tudom hogy erre hogy volt elég erőm, és az épp zuhanni készülő testét elkapom-Meg ne merj halni Jeff-mondom a szemeibe nézve. Eddig bírtam visszatartani a könnyeimet.

-Örülök-mondja és kezét az arcomra simítja-hogy úgy halhatok meg, hogy téged látlak utoljára.

-Nem Jeff. Még szükségem van rád! Kellesz nekem!

-Nem kellek. A szüleid el tudják űzni Samarát, és minden másban is tudnak segíteni.

-De nekem nem úgy kellesz-borulok rá a mellkasára, és érzem hogy valami a hátamból kirobban, de nem érdekel. Most ennek a haldokló bolondnak szentelem minden figyelmem-Kellesz nekem, mert szeretlek!-hallom ahogy anyám meglepetten felszisszen eme kijelentésemtől.

-Ennek örülök-nevet fel, amivel egy jó adag vér is jön ki a szájából, mire csak még jobban bőgni kezdek-Hogy így halhatok meg, hogy valaki szeret engem és nem miattam hal meg.

-Kérlek ne!-markorok rá a pulcsijára, mire a vére a tenyeremre tapad, de most ez érdekel engem a legkevésbé-Ne hagyj itt engem-ordítom el magam.

-Mi történik itt?-hallom meg apám hangját anya mellől. Szóval ő is felfigyelt ránk és feljött.

  A kezemet Jeff mellkasára vezetem, mire a bőröm bizseregni kezd ott ahol hozzáérek. Olyan furcsa, de nem tudom a kezemet onnan elvenni. Mint az ellentétes pólusú mágnesek. Az én kezem és az ő szíve.

-Gyönyörű-emeli fel a kezét és végigsimít egy olyan részemen, amiről azt sem tudtam idáig, hogy létezett, de ahogy hozzámér kellemes bizsergés fut végig a testemen-Gyönyörű, angyalom.

  Ezzel vajon arra utalt, hogy szárnyaim lennének? Hirtelen jön ez a kérdés a fejembe, de gyorsan elhessegetem. A legfontosabb kérdés az, hogy hogyan tudnék én neki segíteni.

-Lehet egy utolsó kívánságom?-súgja már erőtlenül, mire felkapom a testéről a fejemet.

-Nem-rázom meg a fejem-Nem ez lesz az utolsó, mert túl fogod élni.

-Te is tudod, hogy nem-nevet fel hirtelen-Szóval kérlek!

  Nem fejezi be, de így is tudom, hogy mit akar. Lassan hajolok le hozzá, és ajkaimat összezárom az övéivel. Ugyanazt érzem most, mint a kezemnél. Nem tudok tőle elválni, de nem is akarok. Mivel lehet, hogy tényleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy élve látom. Számban érzem a vér fémes ízét. Először azt hiszem, hogy az övé, de rá kell hogy jöjjek, hogy ez az enyém.

  Hirtelen hatalmas fájdalmat érzek a mellkasomban, mire felkapom a fejem Jefftől. Meglepetten tapasztalom, hogy a sebnek semmi nyoma a mellkasán.

-Sarah-sikolt fel anyám és ordít fel Jeff egyszerre.

  Lenézve látom meg, hogy a mellkasomnál a ruhám teljesen véres. Arrébb húzva pólóm anyagát, látom meg a lyukat a felsőtestemen. Majd minden sötétségbe borul, de előtte a fejemben egy nevetést hallok meg, mely mintha visszhangot verne ott.

ENNÉL JOBBAN MÉG SOSEM SZÓRAKOZTAM