Csak aludj el

bónusz

   Samara halála után sok minden megváltozott. Természetesen nem azonnal. Egy kis időbe beletelt, mire a creepypasta és a horrorfilm szereplők rájöttek, hogyha valami nem változik mind meg fognak halni, vagy egy szeretett tárgyukba bezárva fogják tölteni az örökkévalóságot.

   Először azt hitték, hogy mivel emberek vagyunk amúgyse fogunk sokáig élni. Hagyják, hogy meghaljunk, aztán majd szabadon garázdálkodhatnak. Hát nem ez történt

   Kiderült, hogy jóval tovább élünk mint egy természetes ember. Elkezdtünk egyre többen lenni, így egyre több ellenfelük akadt a lényeknek. Ezért nem maradt számukra más megoldás. Elkezdtek velünk egyezkedni.

   A megállapodásnak 4 pontja volt.

-Slendermen erdeje, és az azt körülvevő 2 km-es szakasz az ő tulajdonukba van és azt csinálnak ott amit csak akarnak!
-Csak azokat az embereket ölhetik meg akik oda betévednek, becsábítani nem csábíthatnak be senkit, és nem vihetnek be senkit!
-Elhagyhatják az erdőt, de azon kívül nem vérengezhetnek!
-Ha valamelyik pontot is megszabják, akkor mi levadásszuk őket!

   Mint gondolhatjátok, az emberek között sem mindenki tisztességes, így a szereplők közül néhányan mindig megpróbálják a megállapodás ellen cselekedni. Mindannyiuk ugyanarra a sorsra jutott eddig.

   Most is az egyik ilyen nyomában vagyok. Az egyik kisváros játszóterében négy gyermek tűnt el nyomtalanul. Ez máskor nem adna akkora nyomot a gyanakvásra, viszont ez olyan közel volt az erdőhöz, hogy mindenképp meg kell néznem, hogy mi is történik.

   Nem túl nagy ez a játszótér. Alig van itt néhány játékszer. Egy mászóka, egy hinta és egy csúszda. Nincs is itt még egy homokozó sem.

   Nyomokat keresek arra, hogy mi történhetett itt, vagy hova tűnhettek a gyerekek, de nem jutok sokra. Úgy tűnik ez egy veszett ügy volt az elejétől kezdve.

   Felmászok a mászókára és egy jó nagyot szippantva az éjszakai fagyos levegőből, leveszem a csuklyámat. 

   Lehet a többiek már elintézték helyettem ezt. Hisz már egy jó ideje nem jártam itthon. Kicsit hiányoznak is nekem. Vajon én hiányzom nekik, vagy örülnek, hogy végre nem ugrándozok körülöttük és idegesítem őket?

   A hintát nézve előtörnek belőlem az emlékek.

   Olyan kicsi voltam, hogy még a lejjebb lévőn sem ért le a lábam, emiatt nem is tudtam magamat se előre se hátra lökni.

   "Tommy! Tommy! Tommy!"-először fel sem figyeltem arra, hogy valaki szólít engem. Annyira rákoncentráltam arra, hogy valahogy meglökjem magam, hogy nem hallottam, ahogy Sarah hozzám beszél. 

   Mikor viszont észrevettem, megmutatta hogyan tudom magam a talaj nélkül meglökni. Eltartott néhány percig mire megértettem és tudtam használni a technikát, de nagyon örültem, mikor sikerült. 

   Így szokott lenni. Az életemben a legtöbb dolgot a nővéremtől tanultam vagy az ő segítségével. De ez nem tudott már így menni. 

   Sarahnak gyerekei lettek. Melléjük már nem tudott egy olyan testvérre időt szakítani, aki alig egy kicsivel kevésbé idegesítő mint a kölykök. Mármint én így éreztem. 

   Ezért elengedtem. Rákoncentráltam az erőmre, hogy mit is tudok és hogyan tudom azokat használni. Eközben persze megszületett a megállapodás én pedig már a kezdetektől fogva tudtam, hogy mit fogok csinálni. Én leszek a család fejvadásza. Levadászom a törvényszegű szereplőket.

   Most viszont alig érzem magam többnek egy vadászkutyánál. Mondjuk én választottam ezt a sorsot.

   A zsebemből előveszek egy szál cigarettát, majd az öngyújtómat is. A számba veszem a szálat és próbálom meggyújtani, de nem túl sok gáz van már szegény gyújtóban. Alig néhány rövidke pillanatra lángol csak föl, ami édeskevés ahhoz, hogy meg tudjam gyújtani a dohányt.

   Egyszer csak kiesik a kezemből és lecsúszik a csúszdán.

   -Francba!-szitkozódok halkan, majd visszateszem a szálat a zsebembe, és akkor jövök csak rá valamire.

   Hallottam ahogy a gyújtó lecsúszott, viszont azt már nem, hogy leesett volna a homokba. Felállok, hogy megnézhessem fölülről, de mivel sötét van és az utcai világítás nem ad akkor fényt, lemászok, hogy jobban körbenézhessek, és tényleg nincsen sehol.

   Visszamászok föntre és előveszek a hátizsákomból egy kötelet és egy kulacsot. Megkötözöm és lassan leengedem a csúszdán, majd félúton megállítom.

   Lemászok és a játékszer szájából nézem mi történik, miközben tovább engedem le a tárgyat. Ahogy a csúszda végéhez tűnik, eltűnt. Most már tudom mi történt is és ki tette.

   -Szia SCP-1562-csapok rá a műanyagra-Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de áthágtad a szabályt-hangomon is hallatszik, hogy az őszinteséghez a legkisebb köze sincs mondandómnak. 

   Előveszem a késemet, mire az kéken kezd izzani a kezemben. Egy erős csapással beleszúrok a csúszdába, mire hatalmas sikoly hallatszódik, mintha a fejemben történne az egész. Pár másodpercig tart, majd mind a mászóka, mind a csúszda összedől és a porba hull.

   -Még egy sikeres nap!-teszem el a kést a táskámba, majd azt a hátamra véve indulok el. Bár érzem, hogy valaki engem néz úgy megyek tovább mintha nem venném észre.

   Ha több esze van, nem fog a közelembe kerülni. Vagy ő sem fog jobban járni, mint azaz SCP.