Snarry novellák

Kövek

Az út a Szent Mungóig kínszenvedés volt a számára. Csak pár órája jött el, mert a gyógyítók ráparancsoltak, hogy most már muszáj lesz pihennie, ő pedig engedelmeskedett. Végül is igazuk volt, már napok óta alig tudott aludni. Mégsem akart elmenni, mert már megszokta a szobát, a fehér falakat, a gyógyfőzetek jellegzetes illatát, azokat is, amelyek tőle származtak. Néha úgy röppent felé, mint valami hívogató kéz, egy mutatóujj, amely hívja magához, egyre még, egyre közelebb. Máskor viszont sehol sem találta, és egészen közel kellett hajolnia Harry bőréhez, hogy megérezhesse az ismerős illatok apró foszlányait.

Rémisztő volt, hogy most nem tudta, mit fog látni. Hol jobban, hol rosszabbul volt, orvosok, gyógyítók, medimágusok küzdöttek az életéért. De úgy gondolta, talán ő maga az, aki nem is akar már életben maradni többé. Fogalma sem volt róla, hogy hallotta-e, amikor szerelmet vallott neki. Hogy elmesélte, kivel mi történt, ahogyan szorította a kezét, ahogyan bíztatta és kérlelte, hogy tartson ki. Minden jobb lesz – ígérte számtalanszor, újra és újra. Vigasztalta, megpróbált vidámnak látszani, mosolyogni. Hiszen, ha hallja, akár a hangján is érezheti, hogy valójában oka sincsen örülni, még reménykedni is alig mert. Úgy érezte, hogy törött, darabokra szakadt az egész belseje, hogy belül az a furcsa érzés úgy nyomja mindenét. Valóban, mintha csak kövek lennének a szívén, mintha azok húznák, le akarnák taszítani a pokolba, és néha már csodálkozott, hogyhogy nem reped meg lába alatt a föld.

Félt találkozni a doktorokkal. Látni az őt figyelő szemeket, amelyek mind azt várják, mit fog csinálni, amikor elérkezik az idő. Sír vajon, vagy kiabál, megátkoz mindenkit, dúvaddá válik és összetöri a berendezést? Fogalma sem volt, mit várnak tőle, de őt nézték. Egyfolytában. Még a hátán is érezte a tekintetüket, amikor végighaladt a folyosón. Pedig ő nem akart másra figyelni, csak a lépései hangjára, az előtte konokul hallgató szoba csendes magányára, a benne munkálkodó mágusok motozásának zajára, vagy bármire, ami idő előtt elárulja, hogy milyen látvány tárul majd a szeme elé, ha belép hozzá.

De senki sem szánta meg, odaért, és megszokott egyenes tartásával, minden összetörtség látszata nélkül lépett a szobába. Megtántorodott, amikor vagy tíz mágus nézett vele szembe. Pillantása türelmetlenül kereste a fehér köpenyük mögött megbúvó, ágyban fekvő alakot, de eltakarták a kilátást.

Két lehetőség volt. Vagy vége, és most mindenki a csodájára jár, ereklyéket gyűjt a fiútól, aki másodjára már nem élte túl. Vagy…

- Piton? Mintha… azok a léptek…

Szétnyílt a fehérköpenyes sorfal, ő pedig megpillanthatta a kába tekintetű Harryt, ahogyan megpróbál ráfókuszálni. Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy mi mindent fecsegett éjszakákon át a kölyöknek. Mi van, ha mindenre emlékszik?

Egy gyors ugrással az ágya mellett termett. Remegett a keze a vágytól, hogy megszoríthassa a fiú kezét, vagy hogy az egész testet magához ölelhesse, de itt, mindenki előtt, képtelen volt megtenni.

- Szóljanak a hozzátartozóinak, pár órája mentek el! – És olyan ellentmondást nem tűrő hangon adta ki a parancsot, hogy az egész mágusbrigád egy szó nélkül kivonult.

Mire visszafordult, a fiú már aludt. Szemei újra csukva voltak, ám most minden fájdalom eltűnt az arcáról. Nyoma sem volt a testét összehúzó görcsöknek, a kínkeserves sóhajoknak és a homlokráncolásoknak. Nyugodt volt, és Piton érezte, hogy lassan kezd eltűnni az a szorító érzés. Közelebb lépett és megfogta a kezét, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, még közelebb hajolt, és fejét Harry mellkasára fektette, csak hogy egy kicsit hallhassa a megnyugtató szívdobogást.

- Én is… - Alig hallhatóan hangzott fel a mondat, és mire az arcára pillantott, már megint csukott pillákat talált. Csak egy aprócska mosoly pihent Harry szája szegletében. Neki pedig kedve lett volna azonnal lecsókolni onnan. Semmi sem hallatszott a nyugodt csendben, csak a szívéről leguruló kövek megnyugtató és felszabadító robaja.