Snarry novellák

Kérdések

Figyelmeztetés: slash, angst

- Mit szeretsz bennem? – kérdeztem tőle valamelyik reggel. Ő pedig csak rám nézett, méltóságteljesen megemelte az egyik szemöldökét, majd egy lemondó sóhajjal hátat fordított. Pár perccel később hallottam, ahogy becsukódik a labor ajtaja. Oda már nem volt szabad követnem a buta kis kérdéseimmel. Nem akartam felidegesíteni.

- Miért vagy velem? – kérdeztem tőle másnap. Éppen az asztalnál ültünk, a reggelit ettük. Pontosabban én ettem, ő csak a kávéját kortyolgatta, miközben szótlanul olvasta a Reggeli Prófétát, mint mindig. Tudtam, hogy hallja, mégsem felelt nekem semmit. Miután végzett csak felállt, és elsétált, ki a konyhából, magára hagyva engem a koszos kávéscsészéjével.

- Miért nem válaszolsz soha, ha valami olyat kérdezek, ami azzal kapcsolatos, hogy mit érzel irántam? – kérdeztem tőle újra, most már az ágyban. A vállán nyugtattam a fejem, kezemmel pedig a hajtincseivel játszottam. Éreztem, ahogyan megemelkedik a mellkasa, vártam, hogy végre válaszol, de aztán csak lassan kifújta a levegőt. A percek csendben teltek, végül nem bírtam tovább, és kérdeztem valami teljesen buta, jelentéktelen dolgot. Arra válaszolt.

- Fontos vagyok a számodra egyáltalán? – kérdeztem tőle, most már dühösen. Beszélni akartam mindarról, amit érzek, és mindarról, amit ő érez. Csak megerősítést vártam, hogy kimondja, hogy biztosítson. Megnyugodtam volna.

- Nézd, Harry, én nem vagyok egy érzelgős típus. Nem mondom ki mindazt, amit érzek, de megpróbálom kimutatni. Ha neked kérdezned kell, az azt jelenti, hogy valami nem működik jól. Igazán sajnálom - válaszolta végül. Aztán elment, ki a szobából, ki a házból. Azt sem tudtam hová.

Egy napja egyedül voltam, évek óta a legelső reggeli teljesen egyedül. De jött egy levél. Három bekezdésnyi:

Szeretlek úgy, ahogy vagy.

Jó veled lenni, mert melletted önmagam lehetek.

Nem tudom elmondani, mit érzek, kérlek, ne kérd ezt tőlem. Elég, ha hiszel bennem, bennünk.

Aláírás nélkül is felismerem a kézírását. És nem kell sokáig várnom, hogy meghalljam a lépteit az előszobában. Gyorsan összehajtom a pergament, elsüllyesztem a zsebemben. Soha nem fogom kidobni.

- Kérsz kávét? – kérdezem tőle, amikor belép az ajtón. Csak egy halvány mosoly, de most már elég, hogy tudjam.