Snarry novellák

Zene

Korhatár: 18+
Figyelmeztetések: Slash, Erotikus tartalom

Perselus Piton sokféle zenét szeretett. Az egyik első emléke is a zenéhez kapcsolódott. Amikor az anyja kiskorában néha magával vitte egy-egy misére, mindig áhítattal hallgatta a zenét, az orgona minden teret betöltő öblös búgását, a népek éneklését, közben pedig az édesanyja mosolygó arcát figyelte. Az anyja csendes volt, az ő kecsességéhez Perselus szerint nem illett más, csakis a templomi énekek.

Tizennégy éves korában azoknak az angol együtteseknek a zenéjét kedvelte leginkább, amelyeket a mugli rádióban hallott, és amiket az apja is mindig hallgatott, miközben szerelte az autót a házuk felhajtóján. De emellett szerette azokat a dalokat is, amelyeket évközben hallott, hol a klubhelyiségben lévő mágikus rádión keresztül, hol társai jobb-rosszabb előadásában.

Tizenhat éves korában volt egy dal, amit rengetegszer meghallgatott, még a szünidőben is. Theodore Wart, az egyik felsőbb éves mardekáros értett hozzá, hogyan lehet mugli lemezre felvenni a mágikus rádióban sugárzott dalokat. Így hát egész nyáron azt a dalt hallgathatta, ami alatt Lilyvel táncolt a Karácsonyi bálon. Csak elfeküdt az ágyán, becsukta a szemét, és a lassú ütemre mozgatta a lábát, míg a szeme előtt újra megjelent a lány mosolygó arca. Próbált nem gondolni a nappaliban veszekedő szüleire.

Perselus Piton viszont ki nem állhatta azt a dallamot, amelyet Bellatrix dúdolt folyton-folyvást, miközben valakit a kúria pincéiben kínzott. Ilyen alkalmakkor a „zengő melódia" egybeolvadt az áldozat sikolyaival és hörgéseivel, visszaverődött a folyosók falairól, és felborzolta Perselus hátán a szőrt. Összeszorult a gyomra, és legszívesebben gyáván elszaladt volna, maga után lobogtatva - cseppet sem méltóságteljesen - fekete talárját. Ha később meghallotta ezt a dallamot, a legváratlanabb pillanatokban mindig az eszébe jutott, és ilyenkor elkerülhetetlenül összeborzadt.

Igazán szeretett muzsikának számított számára a bájital-laboratóriumában rotyogó főzetek szimfóniája. Ez mindig megnyugtatta, és segített, hogy tiszta fejjel, józanul tudjon gondolkozni. Amikor egy bájital főtt, az olyan volt, mint valami lassan építkező melódia: kezdődött a mocorgással, folytatódott halk pukkanásokkal, ahogyan az éppen forrni kezdődő bájital meg-meg mozdult, később a rotyogás adta a lendületet, végül pedig jött a lassú megnyugvás, ahogyan hűlt a főzet.

Perselus Piton a bájitalai hangjánál csupán egyetlenegy zenét szeretett jobban: Harry Potter nyögéseinek hangját. Azt, ahogyan a fiú dorombol belül, amikor hozzábújik; azt, ahogyan az élvezetek súlya alatt sóhajtozik; ahogyan nyöszörög, miközben eléri a csúcsot. Vagy amikor az ajkával a szájába veszi a farkát, és szívja, és hümmög, és nyel, és csókol, és cuppog, úgy, mintha az a legfinomabb falat lenne. A fiú teste olyan volt, mint egy hangszer, és ilyenkor Perselus úgy érezte magát, akár egy Isten. Teremtett; nem csak gyönyört és élvezetet okozott, hanem egy újabb melódiát, egy új szimfóniát komponált.

Igen, kétségtelen. Perselus Piton igazán szerette a zenét.