CSAK SZÍNHÁZ

VIII.

Nyújtózkodva ültem fel az ágyamban. Az éjjeliszekrényemen lévő ébresztőórámra pillantottam.

9:45.

Egy apró sóhaj szaladt ki a számon, bőven volt még időm, mivel a próba csak 11-kor kezdődött.
Kislattyogtam a nappaliba, ahol Krisztit találtam.

- Szia, Szofi! Jó reggelt! - vigyorgott rám és belekortyolt egy rózsaszín - vélhetően piros bogyós gyümölcsökből készült - smoothie-ba. - Kérsz? - kérdezte a tekintetemet követve.

- Aha, ha maradt még - vontam vállat.

- Okés. Amúgy tök egyszerű csinálni. Csak eper meg málna kell bele és egy kis szeder se árt. Ja, az alap meg mandulatej és egy kis banán - fecsegett és felém hozta a turmixgépben álló italt.

- Köszi - mosolyogtam, majd felálltam egy üvegpohárért és beletöltöttem a finomságot. Belekortyoltam. - Hmmm... - hunytam be a szemem. - Ez nagyon finom!

Kriszti boldog mosollyal zsebelte be a dicséreteimet, majd elindult a fürdőbe készülődni.
Én a szobám felé vettem az irányt, hogy kikészítsem a mai ruhámat. Egy sötétzöld blúzra esett a választásom, amihez egy szűk farmert gondoltam felvenni, hozzá pedig egy fekete, velúr bokacsizmát.
Egészén hamar - mármint persze magamhoz képest - elkészültem. A nappaliban ülve görgettem az instagramot, amikor a telefonom rezzent egyet a kezemben, jelezve, hogy üzenetem érkezett.

Barni: Foglaltam helyet a Jávorban. Vasárnap, este 8. c:

Szofi: Tökéletes. Kik jönnek?

Barni hamar válaszolt.

Barni: Csak te meg én.

Éreztem, ahogy elönt egy meleg érzés. A szám mosolyra húzódott és diszkréten a levegőbe bokszoltam.

- Mi ez a nagy öröm, Szofi? - kérdezte Kriszti és a kanapéra támaszkodott.

- Csak Barni. Színházba hívott - mutattam a telefonomon az üzenetét. Kriszti elvigyorodott és átölelt.

- Úgy örülök. Örülök, hogy örülsz - suttogta a fülembe.

- Köszönöm - motyogtam és szorosabbra fontam a lány körül a karjaimat.

A színházba érve egy izgatott Marci köszöntött minket.

- Sziasztok! Kovács néni már vár titeket, menjetek az öltözőbe! - mutatott az említett helyiség irányába. Megforgattam a szememet.

- Nem mintha változott volna valami, fogadjunk, hogy nem nőttünk semmit... - sóhajtottam és zavartan a hajamba túrtam. Kriszti mellettem kuncogni kezdett a megjegyzésemre.

- Kuss legyen Szofi! - húzta össze Marci a szemöldökét, de a szemén láttam, hogy mosolyog. - Indulás! - kezdett el minket az öltözők felé tolni.

Az ajtót kinyitva Lizivel szemben találtam magam. Fehérneműben ácsorgott, enyhén unott arccal, miközben Kovács néni lemérte a lányt a mérőszalagjaival.

- Helló emberek! - csillant fel a szeme. A mérés befejeződött, Lizi pedig odaszaladt felénk, hogy gyorsan üdvözöljön minket.

- Csókolom Kovács néni! - léptem oda az idős asszonyhoz és kezet fogtam vele.

- Szervusz Szofikám! Na, gyere - mutatott maga mellé és feljebb tolta az orrán a drótkeretes szemüvegét. - Szerintem nem változtak az adatok - motyogta. Egy bő tíz perc múlva már felöltözve álltam Lizivel, várva, hogy Kriszti is végezzen.