CSAK SZÍNHÁZ

XIX.

A jelenetünk végén elsötétült a színpad, mi pedig Barnival gyorsan helyet cseréltünk Krisztiékkel. A háttérben figyeltem, ahogy Kriszti egyedül áll a színpad közepén és csak a gondolatait hallhatjuk.
Barni mögöttem állt, így az orromban érezhettem a parfümjének az illatát.

- Amúgy Szofi - kezdett bele, mire megfordultam és farkasszemet néztem a fiúval - csak, hogy tudd... igazán jól áll az a kombiné. - Az arcára vetülő árnyék csak még sejtelmesebbé tette az egész lényét.

Élesen beszívtam a levegőt, majd a szememet lehunyva megeresztettem egy félmosolyt.
Többnyire elpróbáltuk az egész darabot, kivéve a csókjelenetünket Barnival.
Az utolsó, záró jelenetünk Barnival a következő volt;

- Tudod, már akkor tudtam, amikor először megláttalak, a buszon - mondta Barni, vagyis Kyle. Ajkát a szavak lassan és megfontoltan hagyták el.

- Mit? Mit tudtál már akkor? - a szám enyhén elnyílt, Barni arca egyre közelebb volt az enyémhez, pedig ez egyáltalán nem volt benne a szövegkönyvben.

- Hogy szeretni foglak - suttogta a fiú szinte a számra.

A fények kihunytak, mi pedig körülbelül egy percig álltunk a sötétben, addigra mindenki bejött a színpadra és egymás kezét megfogva láttuk meg újra a világosságot. Egy pillanatra elvakított a fény, Marci pedig ütemesen tapsolni kezdett.

- Oké, ez egész jó volt - hallottam a rendezőnk hangját. - Nekem tetszett, de még van rajta mit javítani - mondta és beletúrt a sötétbarna hajába. - Na, jó hétvégét kívánok mindenkinek! - állt fel és a vállára kapta a hátizsákját.

Lejöttünk a színpadról és a fiúk egy kézfogással, a lányok egy puszival elbúcsúztak Marcitól.

- Sziasztok, hétfőn találkozunk fél kilenckor itt - intett egyet a kollégám és kisétált a terem ajtaján.

Mi is szedelőzködni kezdtünk, a fekete táskámba pakoltam a szétkihúzózott, színes filces szövegkönyvemet és a telefonomat. Egy rágót a számba dobva léptem a beszélgető Noémihez és Gabóhoz.

- Na helló, jó hétvégét! - öleltem meg mindkettejüket.

Marcitól egy gyors öleléssel búcsúztam, Lizi pedig konkrétan megígértette velem, hogy valamikor a hétvége folyamán videochat-en elmondom neki az egész sztorit. Krisztit gyorsan megpusziltam, a lakótársam pedig annyit kérdezett, hogy van-e valami számla, amit be kéne fizetni. Nemet intettem a fejemmel és Barnihoz fordultam.

- Szia - intettem és a hirtelen jött, kínos szituáció miatt beharaptam a számat.

- Szia - köszönt el tőlem Barni. A szemei sötéten csillogtak, nyelvét pedig egy lomha, ám de annál feltűnőbb mozdulattal futtatta végig az alsó ajkán.

Általánosságban intettem még egyet, majd a kijárat felé tartva, a kezembe vettem egy zsepit és kifújtam az orromat.
Pár perc múlva már az utcán voltam. A hideg őszi levegő frissítő hatással érte az arcomat, a bőröm azonnal hideg lett. Egyre közeledtünk a tél felé.
Egy villamost gyorsan elcsíptem, így egy kis idő múlva már a lakásban is voltam. Körülbelül egy negyed óra alatt összedobáltam egy hátizsákba a cuccaimat és kiírtam egy cetlit Krisztinek, hogy amire hazaérek légyszíves vegyen tejet és egy tábla étcsokit.
A lakásból kiérve ismét megcsapott a szél, nem tesz jót ez a hideg-meleg váltakozás, sokat kivesz belőlem.
Felszálltam egy villamosra, szerencsémre nem voltak sokan a szerelvényen, így a fele útnál helyet is foglalhattam az ablak mellett. Néztem az elsuhanó Budapestet. A fákat, a parkokat, az embereket. Az ég szürkés színt öltve terült szét a város felett, esni fog. A felhőket halványan gomolyogva, ámde gyorsan fújta a szél. A végállomásnál leszálltam és már ott is voltam a pályaudvarnál. Besietve rögtön a kijelzőre néztem, negyed órám volt a vonat indulásáig.
A nyolcas vágányhoz siettem és felszálltam a Budapest-Szombathely kiírású, huszonnégyes kocsiba. Hamar megtaláltam a helyemet és az ablak mellé levágtam magamat. Egy osztrák házaspár ült velem szemben, de a férj valószínűleg tudott magyarul, ugyanis megkérdezte, hogy nem zavar-e engem, ha a feleségével nyomnak egy kör pasziánszt.