CSAK SZÍNHÁZ

XXVIII.

A hókristályok sűrűn szállingóztak, ahogy kinéztem az ablakon. Az utca sötétbe borult, pedig alig volt öt óra. Az öltözőben ültem és farkasszemet néztem a tükörképemmel, ahogy kijavítottam az enyhén elkenődött rúzst az ajkamon. A krémes sminkszer felkenésének végeztével kifújtam a levegőt. Péntek volt, az utolsó próba a premier előtt, ami vasárnap lesz. A gyomromban ott volt már az a tipikus görcs, ami minden egyes fontosabb előadás előtt megjelent. Megigazítottam a hajamat és felálltam a kis székről.
Az öltözőben rajtam kívül minden lány csacsogott. Lizi és Kriszti beszélgetett, Noémi pedig a szövegkönyvet lapozgatta és néha bólintott egyet, Kovács néni pedig jött és próbált segíteni, amiben tudott.

- Minden rendben, Szofikám? - érintette meg lágyan az idős hölgy a karomat.

- Persze, csak elméláztam - mosolyodtam el, mire a néni bólintott egyet és ráparancsolt Krisztiékre a maga imádnivaló stílusában, hogy fejezzék be a csevegést és menjünk, mert Marci már vár. Ez így volt igaz.

Lehunytam a szemeimet és felsiettem a nézőtérre. Évi és Marci az első sorban ültek, Marci már az ötödik kávéját itta és enyhén karikás szemmel beszélgetett a barna lánnyal. Évi sötétbarna szemeivel jelezte, hogy élénken figyel, ám én láttam, hogy a tekintete néha el-elködösödik és megszorítja az ülés puha, bársony anyagból készült karfáját, annyira, hogy az ujjai teljesen elfehérednek.
Mindketten halál idegesek voltak.
Marci azért, mert a két napra voltunk a premiertől és a darab fogadtatása, valamint a bevétel nagyban segítene a színháznak, illetve abból mi is kaphatunk fizetést.
Évi pedig azért, mert egy kicsit több, mint egy hét múlva tartják Vili bácsi temetését.

- Oké! - hasított a csendbe Marci hangja. - Mindenki itt van? - tette fel a kérdését.

- Azt hiszem igen - felelte Gabó és körbenézett, hogy ellenőrizze is az állítását.

- Jó, oké. Egybe az egészet elpróbáljuk, ez lesz a mai nap utolsó mozzanata, holnap szünet, aztán vasárnap pedig kérnék mindenkit - igen, itt rám célzott -, hogy reggel nyolcra érjen ide, ugyanis lenyomjuk egészbe mégegyszer az éles előtt, aztán pedig mindenki szabad este hétig. Pihenjetek! - mondta el a rendező a tervét, mire egy-egy bólintást kapott.

- Ez most úgy megy, hogy mi vagyunk a közönség! Már nem szólunk bele, csak nézzük. Szóval mindenki ehhez képest játszon… - jegyezte meg Évi mellékesen.

Aztán elkezdtük.
Én ezt tekintettem főpróbának mindig is, ugyanis általában a ténylegesen utolsó próba már teljesen más hangulatban telik, már kicsit idegesebb mindenki, persze, azért senkin se uralkodnak el a belső, rossz érzései, de mégis más.
Ilyenkor már nem a nézőtéren ültünk, hanem általában a színpad hátsó részének a bal oldalán álltunk, ahová egy kis lépcső vezetett fel az öltöző részből. A jobb oldalán a díszletek helyezkedtek el, nem volt sok belőlük és általában mi oldottuk meg a tárgyak színpadra vitelét. A díszletről általában Lizi, Noémi és Gabó gondoskodott, sokszor jártak együtt bolhapiacokra, illetve a régebbi korok jelmezeit egy ócskásnál, vagy régiség boltban vették, majd pedig odaadták Kovács néninek, aki egy kicsit feljavította, megfoltozta a viseltes anyagot.
Hirtelen annyit éreztem, hogy valaki mögém áll és a karjait a derekamra kulcsolja, majd nyom egy puszit az arcomra.
Barni.

- Csinos vagy! - jelentette ki halkan a barátom, aztán a szemeit a színpadon játszó Lizire és Tomira függesztette.

- Köszönöm - rebegtem, majd felé fordulva elmosolyodtam.

- Izgulsz? - kérdezte Barni halkan, csak úgy, hogy én halljam.

- Igen - nem kerteltem, kijelentettem az érzelmeimet. - Ez most más. Ezen függ a színház, ez lenne a nagy berobbanás. Egy rohadt erős darab, ami rólunk szól, érted? - magyaráztam. - Mindenki beletette magát, mindenki. Nem csak azért, mert Noémi beleírja az életét és nem azért, mert Gabó órákig kajtatott, hogy szerezzen egy buszkapaszkodót. Nem ezért. Hanem azért, mert mindenki ideges, nem a darab miatt. Ki nem szarja le őszintén, már bocsánat? Oké, befut-befut, nem, akkor nem, volt már velünk ilyen. Egymásért izgulunk. Senki se magáért.