CSAK SZÍNHÁZ

XIV.

Másnap reggel kipihenten ébredtem. Természetesen, amint hazaértem el kellett mesélnem Krisztinek szóról-szóra a történetet.
Az ágyból kikelve egy jólesően nagyot nyújtóztam és az órámra pillantottam.

9:51.

Bassza meg! A szemem kipattant, én pedig az ágyból kiugorva rohantam a konyhába, ahol Kriszti itta nyugisan a kávéját és a telefonján pörgette a híreket.

- Miért nem keltettél fel? - tettem csípőre a kezemet és mérgesen néztem a barátnőmre.

- Nem vagyok óra - Kriszti fel sem nézett a készülékből. Odaléptem a konyhapulthoz és egy fehér kerámia bögrébe töltöttem magamnak egy kis kávét meg tejet. - Amúgy elfelejtettem, bocs.

- Semmi - ráztam meg a fejemet és a kesernyésen selymes italba kortyoltam. - Elkésünk - jelentettem ki.

- Akkor siess! - vont vállat Kriszti.

Besprinteltem a fürdőbe és a lehető leggyorsabban mostam fogat és arcot, aztán pedig feldobtam egy egyszerű sminket, vagyis szempillaspirált, egy kis bézs szemhéjpúdert, valamint egy málnaszínű szájfényt.
A szobámba rohanva gyorsan magamra rángattam egy szürkés fekete szövet nadrágot, abba pedig félig meddig betűrtem egy bordó pulcsit. A velúr bokacsizmámat felkapva szaladtam ki a szobámból, hogy a kabátomat felkapva indulhassunk.

- Na, végre! - forgatta meg a szemét Kriszti, amikor kiértünk a lakásból. A lakótársam gyorsan kulcsra zárta azt, majd pedig a lelkünket kiköpve szaladtunk a villamosmegállóhoz. Éppen elértünk egy sárga szerelvényt, így néhány perc múlva már a Thaleia ajtaján nyitottam be.

- Sziasztok! - mondtam mosolyogva, a futástól enyhén kipirult arccal, aztán gyorsan megöleltem Lizit és leültem Barni mellé. Kriszti is helyet foglalt.

A színpadra tévedt a tekintetem, ahol Évi állt. Barna színű szemei szúrósan mértek végig és hideg mosolyra húzta a friss, eperszínű ajkait.

- Most, hogy végre mindenki méltóztatott ideérni kezdhetjük a próbát. Szeretném végignézni az egész darabot, egybe. Amikor szünet lenne, akkor tényleg tartunk egy negyed óra szünetet. Ahol kell ott közbeszólok, de amúgy menjen minden úgy minden, mint egy előadáson, persze jelmezek nélkül. Na, hajrá! Marci kérlek kezdd el! - sétált le a színpadról a lány, majd leült az első sorba Marci mellé.

- Akkor kérem Mikiéket a színpadra! - mondta Marci és belekortyolt a szokásos kávéjába. Miki és Gabó a színpadra siettek, én pedig az államat a tenyerembe támasztva figyeltem a darab kezdését.

Egymást váltottuk a színpadon, Évi keveset szólt közbe, ha meg igen, az is igazán jó észrevétel volt.
Hamarosan a mi részünk következett Barnival, talán a legfőbb.

- A FRANCBA IS KYLE! - a hangom magabiztosan, hangosan és - ami a legfontosabb - mérgesen csengett. - Én... - a hangom fokozatosan halkult, már-már suttogtam.

A hajamba túrtam, de szinte alig volt időm leengedni a kezemet, Barni megragadta a derekamat és bármi féle kérdés nélkül megcsókolt. De nem úgy, ahogy múltkor. Nem lágyan, nem finoman és édesen.
Amint a szája az ajkamhoz ért, a nyelve már rögtön utat tört magának. A fiú meleg kezei feljebb kúsztak a hátamon, én pedig a puha, kócos tincsek közé vezettem az ujjaimat.

- Állj! - csattant fel Évi. Szétrebbentünk, én elnéztem a lány feje felett, viszont volt egy olyan érzésem, hogy a mellettem álló fiú Évit fixírozza. - Ez egyáltalán nem életszerű, már bocsánat. Barni, ne olyan hevesen! - mutatott a karamella színű blúzba bújtatott karjával a fiúra. - Az első csók lassú legyen, vágyakozó, lágy. Ne pedig kiéhezett és vad, kérlek! - Évi barna szeme dühösen villantak egyet, ahogy rám vezette azokat. Tartottam a szemkontaktust.