Már csak te vagy nekem

25. fejezet

Van olyan, amikor úgy érzed, már nincs értelme az életednek. Jobb lenne meghalni. Nem akarsz már élni, mert nincs kiért. De aztán rájössz, hogy mégis van. Van kiért dobogjon a szíved, van kiért lélegezned. Van kiért élned. Aztán rájössz, hogy őt is elvesztetted, de nem adhatod fel, mert a remény tart utoljára.
A szokottnál is rosszabb időre keltem és sokkal rosszabbul, mint általában. Rossz előérzetem volt a mai napra, ezáltal elég lehangoltan kászálódtam ki a meleget nyújtó ágyamból. Hiányzott Derek melegsége és védelmező karjai körüllem, ugyan akkor még mindig gyűlöltem. A tükörben meglátva magam, elszörnyülködtem kinézetemen. Fejem felpuffadt, szemeim alatt pedig hatalmas táskák jelezték, hogy fáradt vagyok...

-Mentem! Vigyázzatok magatokra! - kiáltottam az ajtóból, mikor indultam a suliba. Kilépve a házból, a garázs felé tartott az utam, ahonnét kitoltam a motrom, majd felpattanva rá, elindultam a suli felé.
Szerencsére időben odaértem, így nyugodtan indulhattam be a suliba. A két legjobb barátom még sehol sem volt, de ezzel nem igazán foglalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy szokásukhoz híven késnek.
Beültem a padomba, majd nem sokkal később be is csöngettek. Már 10 perce ment az óra és Stilesék még mindig nem voltak sehol. Percenként néztem az órára, abban reménykedve, hogy a következő pillanatban kicsöngettek, de nem történt ez.
Mikor megszólalt a csengő fülsüketítő hangja, azonnal felpattantam, majd siettem a szekrényemhez, ahol általában valamilyen okból kifolyólag az összes vérfarkas megjelenik.
-Szia! - köszöntem Liamnek a szekrényemnek dőlve.
-Hello! - nézett rám egy pillanatra, majd tovább pakolászott.
-Nem tudod hol vannak Scott-ék?
A fiú egy pillanatra ledermedt, aztán folytatta a pakolást, de ezúttal sokkal lassabban.
-Miért kérded'? - tette föl kédését rám sem nézve.
-Mert mondjuk nincsenek suliban és ez elég gyanús számomra, hogy mind a ketten egyszerre hiányoznak.
-Nem tudom hol lehetnek - hazudta.
-Rendben. És ahhoz mit szólsz, hogy rossz előérzetem van?
Ez hatott, ugyanis Liam becsukta a szekrényét, majd körülnézve a folyosón megbizonyosodott arról, hogy senki sem hallgatózik, végül közelebb jött hozzám és suttogva beszélni kezdett:
-Dereknél vannak. Nagyon szarul néz ki. Én is meglátogattam, ezért tudom. És nem csak a végett, mert Kate megsebezte. Hanem miattad is.
Utolsó mondata hosszasan csengett a fülemben. A fiú sarkon fordulva ott hagyott, hogy hát ha ez segíteni fog azon, hogy elmenjek meglátogatni Dereket. De nem történt ez. Ugyanúgy gyűlöltem tiszta szívemből, így nem sokkal Liam távozása után, én is ellöktem magam a szekrényemtől, majd miután kiszedtem a következő órára a cuccom, mehettem is matekra.

A nap összességében hamar eltelt, viszont ahogy közeledtünk a délután felé, úgy lettem egyre rosszabbul. Pánikolva rohantam ki az utolsó óráról, amely az edző bá'-val volt. A rossz előérzetem elhatalmasodott rajtam, viszont arra, hogy mi fog történni semmi látomás nem mutatta. Végül aztán sikerült végig szenvednem az utolsó órát is, majd mehettem a rendelőbe, hogy megvizsgáljon Dr. Deaton, majd utána beálhassak dolgozni
-Hello Dr. Deaton! - léptem be a rendelő ajtaján. Az orvos szokása szerint a pult mögül várt, majd kinyitva nekem az ajtót, beengedett a "területére".
-Gyere Mia! Kérlek vedd le a felsődet, hadd nézzem meg a sebed!
Kérésének eleget téve levettem a dzsekim, majd a pólóm és felültem a vizsgáló pultra.
-Jól van! Látom gyógyulgat, bár lassabban, mint kéne.
-Miért? Már meg kellett volna gyógyulnia!? - néztem az orvosra meglepetten, aki csak bólintott egyet, majd a pulthoz lépve elvett egy tégejt és annak a tartalmát a bőrömre kente.
-Ez majd segít a gyógyulásban - mondta, miközben rám tekert egy fáslit. -Ha vissza vetted a ruhád, akkor megnézhetnéd az állatokat - mutatott egy ajtó felé, ahonnét minden féle állat hang hallatszott ki. Magamra kaptam a pólóm, majd benyitva a másik helyiségbe, megnéztem az állatokat. Mindegyiknek benéztem a ketrecébe, hogy van-e inni, ennivalója, és miután meggyőződtem arról, hogy senki sincs kiszáradás, vagy éhenhaláa veszélyben, nyugodtan léptem ki a vizsgálóba. De amint megláttam, hogy ki tartózkodik ott bennt, egyből elszállt a nyugodságom, helyébe viszont a harag jött.
-Ez meg mit keres itt? - mutattam Derekre.
-Neked is szia Mia, és azért van itt, mert őt is meg kell vizsgálnia Deaton-nek - magyarázkodott Stiles.
-Igaza van Stiles-nak és örülnék annak, ha segítenél - nézett rám egy pillanatra a doki, majd vissza nézett a pultra, ahol elddig is tevékenykedett. Egy "ez most komoly?" nézéssel néztem magam elé, majd mivel eleve muszáj volt megcsinálnom, amit az orvos kért, - tekintve, hogy a főnököm és munkában voltam - odaléptem hozzá.
-Mit kell csinálnom? - sóhajtottam.
-Ezzel a fecskendővel kérlek tisztítsd le a sebét, mert úgy láttam kicsit koszos lett és nem szeretném, ha elfertőződne - nyomott egy vízzel teli fecskendőt a kezembe Dr. Deaton, majd elfordulva tőlem, folytatta tovább tevékenységét. Fogtam egy kendőt, amivel majd letörölhetem a vizet, majd odalépve a vizsgáló asztalon ülő férfihoz, elkezdtem lassan rányomni a vizet a sebére, mire észre vettem, hogy megfeszülnek izmai. Mikor elkezdtem a sebe körül törölgetni a vizet, ellazultak az izmai. Majdnem elmosolyodtam rajta, de ekkor emlékeztettem magam, hogy gyűlölöm Dereket és gyorsan rendeztem vonásaimat.
-Kész vagyok! - jelentettem be egy idő után és elléptem Derektől.
-Jól van, akkor ezt kend rá a sebére - adott át valami kencét egy tégelyben. Beleszagolva elfintorodtam, majd ezt mondtam:
-De hát ez büdös! - vágtam továbbra is a pofákat.
-Így igaz.
Ezt ennyivel le is tudva vissza fordult az afroamerikai férfi a pulthoz és tovább csinálta a... A nem tudom mit, mert nem láttam mit csinál. Így aztán vissza léptem Derekhez, belemártottam az ujjam a kencébe, majd óvatos mozdulattal rákentem a sebére. Egy pillanatra elakadta a lélegzete, mire megállt a kezem pont a szíve felett. Mikor ismét vett levegőt, én is folytattam a kenegetést. A felső teste sokkal jobban ki volt dolgozva, mint gondoltam, ezáltal akaratlanul is el-eltévedt másfelé a tekintetem. Szerencsére a férfi nem vette észre, hogy gyakran a hasára, vagy izmos karjaira pillantok, így nem buktam le.
-Hello mindenkinek! - hallottam meg a hátam mögül Scott hangját. Annyira bele voltam merülve Derek kenegetésébe, hogy észre se vettem, amikor a doki kiment beengedni a fiút.
-Jó, hogy jöttél. Átvehetnéd - néztem segélykérően utolsó reményemre.
-Engem nem is utálsz? - csodálkozott el a srác.
-De, csak leakarom már tudni őt. Vagy ezt - mutattam a hátam mögé Derekre.
-Bocs, de nekem az egyik kisállatot kell megvizsgálnom - hagyott ott. Vissza fordultam a férfi felé és akkor láttam, hogy visszahúzta érzelem mentes maszkját. Egy pillanatra végig suhant arcomon a megbánás, de aztán én is felhúztam álarcomat. Ekkor kijött egy macskával a kezében Scott és lerakta Derek mellé, majd simogatni kezdte és beadott neki egy oltást. A macskát nézve, hirtelen elfogott egy nagyon rossz érzés. Kiesett a kezemből a rongy, meg a tégely és az utóbbi hangos csattanással esett a földre.
-Mia? - láttam a szemem sarkából összevont szemöldökű főnökömet. Egyszeriben levert a víz és muszáj volt megtámaszkodnom Derek két oldalán.
-Mia! Mi a baj? - hallottam meg Derek hangját. -Látsz valamit?
Nemlegesen megráztam a fejem, mert nem bírtam megszólalni. Ekkor hallottam egy nagyon ismerős női hangot, viszont a hang nem volt a legbíztatóbb.
-Thomas... - mondtuk ki elfúló hangon teljesen egyszerre Scott-tal. Hirtelenjében elöntött az adneralin és ettől egyből jobban lettem. Ellöktem magam az asztaltól és kiviharoztam egészen a pultig. Ekkor Deaton ellépet mellettem és kinyototta az ajtót nekem. Egyből rohanni kezdtem. Éreztem, ahogy testemet átjárja a természet feletti erő és a szemem egyszeriben már nem színeset látott, hanem élénk vöröset.
Mikor odaértem, egyből berohantam a házba és ami ott fogadott az... Az maga volt a rémálom. Minden tárgy a földön hevert és minden csupa vér volt. Berontottam a konyhába, ahol... Ahol a nagyszüleim holtan feküdtek. A szemem könnybe lábat, majd tovább kerestem és megtaláltam Tomot. Odarohantam hozzá és pont abban a pillanatban rontott be a két barátom és elhűlve néztek szét a konyhában.
-Tom... Tom! - hangom egy egéréhez hasonlított, de nem érdekelt. Az öcsém tele volt sebekkel, de még lélegzett. A mellkasa nehezen emelkedett és süllyedt. Lassan nyitotta ki a szemeit. -Ó, öcsi! - gördült le egy könnycsepp az arcomon.
-Ne, Mia! Ne sírj! - törölte le az arcomról a könnyem.
-Mindennél jobban szeretlek! - nyeletem a könnyeim.
-Én is. De kérhetek valamit?
-Bármit!
-Ha már én nem leszek, akkor szeress helyettem mást itt a földön - suttogta.
-Tom! El kell mondanom valami. Anyuék...
Nem engedte, hogy befejezzem, mert közbe szólt:
-Nem... A te... Hibád... - mondta ki nehézkesen.
-Ne beszélj!
-Énekelsz? - kérdezte, miközben kifolyt szájából a vér. Bólintva jeleztem, hogy igen, majd halkan énekelni kezdtem.

A vége felé lassan lehunyta szemeit, mire ismét könnybe lábat a szemem, de folytattam. Mikor befejeztem a dalt, a keze lecsúszott arcomról és egyutolsó levegő vétel után végleg eltávozott. Vissza folytott sírással csókoltam homlokon, majd még ki tudja mennyi ideig tarthattam Őt a kezeim között.