Már csak te vagy nekem

26. fejezet

-Igen? - hallom a telefonból a férfi hangját.
-Hello Mr. Argent! - köszönök neki érzelem mentes hangon. Könnyeim rászáradtak arcomra, kisírt szemeim pedig vörösek voltak a sok sírástól. Egy ídő után, viszont nem tudtam tovább bőgni. Egyszerűen elfogytak a könnyeim és helyette felvettem a maszkomat, amit még 2 évvel ezelőtt varázsoltam magamra nagy nehezen.
-Miben segíthetek, Mia?
-A halottakat kéne kivinni a házamból - vágom rá kapásból. A vonal végén hosszas csend uralkodott és, ha nem hallottam volna a férfi levegő vételét, azt gondoltam volna, hogy letette.
-Mi történt?
Hangja megváltozott. Komorabb lett és halkabb. Szinte suttogta a kérdést.
-Majd meglátja, ha idejön - mondtam, majd kinyomtam a hívást. A földről felállva kifele kezdtem sétálni, mikor Scott utánnam szólt:
-Most meg hova mész?
-A kórházba. Szólok anyukádnak, hogy ne érje őt meglepetésként - válaszoltam a vállam felett, majd tovább indultam.
Semmit sem éreztem legbelül. Szó szerint az üresség voltam. Egy hatalmas lyuk tátongott a szívemben, amelyt már sehogy sem lehetett befoltozni. De ha lehetett volna sem sikerül volna teljesen, mert nem volt feltöltve a lyuk belseje, ezáltal bármikor újra beszakadhatott volna, ha valaki elkezdte volna befoltozni. Tehát reménytelen volt a helyzetem. Egyedül voltam, és tudtam, hogy ez így is marad, mert minden családtagom meghalt és senki se volt, aki őket, ha még egy kis százalékban is, de tudta volna helyettesíteni. Aztán tudatalattim jelzett, hogy ez így nem teljesen igaz és akkor magam elé képzeltem Dereket. Hát persze! Derekkel teljesnek éreztem magam, de őt is ellöktem magamtól, mondván, hogy "milyen félelmetes", meg egy "szemét, amiért nem mondott el semmit magáról". De én se mondtam el mindent neki. Ő se tudott az én legféltettebb és legrosszabb titkomról, ahogy én sem tudtam az övéről. És ez azt jelezte, hogy mennyire nem törődtünk azzal, hogy megismerjük egymást és bízzunk a másikban. Vagy legalábbis megpróbáljuk. Ehejett, csak egymást faltuk és ha nem ezt csináltuk csöndben voltunk, vagy veszekedtünk, vagy... Nem. Nincs több vagy...
Gondolat menetemből Ms. McCall hangja zökkentett ki:
-Hello Mia! Mia! Minden redben?
-Persze! - küldtem felé egy meggyőző mosolyt. -Azért jöttem, hogy szóljak: hoznak 3 hullát - mondtam, szinte suttogva.
-Mi történt? - néz rám megrettenve.
-Vérfarkas támadás áldozatai.
-Koruk? Megtudod őket tippelni? - vett magához egy lapot, meg egy tollat és készült írni.
-Persze. Egy 9, egy 67 és egy 70 éves.
A nő kezében megállt a toll, mikor felfogta a számokat és rémült tekintettel nézett fel rám.
-Istenem! - suttogta fátyolos tekintettel. Az ápolónő magához rántva szorosan ölelt, ám én nem éreztem semmit. Csak a bosszú vágyat. De azt nagyon.
Ekkor berontott az ajtón Stiles.
-Kéne három hordágy - jelentette be, miközben lihegve megtámaszkodott a térdén.
-Már visszük is! - lépett a telefonhoz Ms. McCall, majd a füléhez szorítva a vezetékes készüléket, bepötyögött egy telefonszámot. -Három hordágyat szeretnék kérni a bejárathoz - mondta, majd letette a telefont. Kifutottunk az épület elé, ahová abban a pillanatban gördült be Mr. Argent autója. Nem sokkal később, pedig megjelent három nővér, meg egy orvos és még három férfi ápoló, akik a hordágyakat tolva kisiettek hozzánk, az épület elé.
-Mi történt? - nézett az Argent-re az orvos.
-Állat támadás - felelt szűkszavúan.
-Van még élő a sérültek közül?
Erre Mr. Argent szomorúan megrázta a fejét, majd felnyitotta a csomagtartót. Az orvos benézett hátra, majd meglátva a halott rokonaimat, ellépett onnan és megszólalt:
-Vigyétek őket le.
A fejemet elkapva az autóról Mr. Argent-re és Ms. McCallra néztem.
-Én most megyek, jó? - néztem rájuk, miközben egy folytogató érzés keletkezett a torkomban.
-Persze, Mia. Menj csak! - mosolygott rám a nő szomorkásan, mire elkaptam róla a tekintetem, és a mellette álló férfire néztem.
-Köszönök mindent!
-Vissza fogják még ezt kapni. Ha rajtam múlik, akkor mindnek egyesével fogom kilőni a lelkét - hagyta figyelmen kívül a köszönetemet. És tudom miért mondta ezt. Mert tudta milyen érzés elveszíteni olyan embereket, akik a legfontosabbak számodra. Hirtelen felindulásból megöleltem, mire a férfi meglepődhetett, mert először nem ölelt vissza, csak kicsivel később, amikor felócsúdott.
-Én nem vagyok gyilkos. És nem is leszek. De ezek után már másképp gondolom. Ha kell az leszek, bár én nem akarok olyan lenni, mint ő. De néha muszáj - suttogtam.
-Mindig is tudtam, hogy nem vagy hülye - puszilt a hajamba rázkódó vállal a nevetéstől, majd elengedett. -Mutasd a szemed!
Tudtam, hogy nem a barna szemeimre gondol, hanem a farkas szememre, így lehunytam a szemem, majd mikor ismét kinyitottam, vörösbe láttam mindent.
-Kék - jelentette be, mire azonnal rájöttem, hogy miért. -Tudom, hogy most a szüleidre gondolsz, de nem a te hibád és nem vagy gyilkos! - fogta arcomat két keze közé, miközben újból barna lett a szemem és könnybe lábadt. -Most pedig menj! Add ki magadból ami nyomja a vállad! - dörmögte, majd ellökött magától én pedig futni kezdtem az erdő felé.
Ezúttal nem próbáltam meg megakadályozni, hogy átváltozzak. Ahhoz túl gyenge voltam lelkileg, így aztán egyből előjöttek farkas szemfogaim, körmeim megnőttek, látásom vörös lett és arcom eltorzult. Rohantam ahogy csak tudtam, majd egyszer csak kiértem az erdő szélére, ahol ráláttam az egész városra. Gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben és ekkor tudatosult bennem, hogy nem maradt senkim. És ekkor lelki fájdalmamban felvonyítottam. Eszméletlenül jól esett, bár a lelkemen ez nem sok mindent segített. Elvesztettem a szüleimet, a nagyszüleimet, az öcsémet és Dereket, de őt szerencsére nem úgy, mint az előbbieket. De attól függetlenül ő is egy hatalmas űrt hagyott bennem, amit ő még vissza tudott volna csinálni, de más nem...
A gondolataimból egy nagyon ismerős farkas hang zökkentett ki. Bár még nem hallottam ezt a vonyítást, de tudtam legbelül, hogy ez egy nagyon ismerős hang. Nem az alfa falktól jött, de egy alfától, akit bár gyűlöltem, de attól függetlenül mindennél jobban szerettem.