Már csak te vagy nekem

17. fejezet

-Csak ennyit láttál? Nem volt ott más még? - kérdezősködött tovább. -Mia! - fogta meg a vállamat. -Bennem megbízhatsz - küldött felém egy halovány mosolyt. Nyitottam a szám, de végül vissza csuktam. Nem tudtam, hogy tényleg megbízhatok e benne, mert 2 évvel ezelőtt, még egyáltalán nem ilyen lánynak képzeltem. Azt hittem, hogy egy utolsó elkényeztetett, beképzelt hülye liba. De tévedtem. Jó jegyei lettek, okos lett és kedves.
-Nevek - ennyi csúszott ki a számon.
-És kik voltak rajta?
-A barátaim, te, valami srác és Derek Hale - soroltam.
-Más nem?
-Még az a Malia, meg Kira - emlékeztem vissza. -De miért láttam a nevüket? És te honnan tudod, hogy láttam valamit? - néztem rá értetlenül.
-Majd később elmagyarázom. Most viszont menjünk, mert kicsöngetnek - indult az ajtó felé. Kezd elegem lenni, hogy senki nem mondd semmit - gondoltam, majd a lány után siettem. Épp kicsöngettek a teremből, mire vissza értünk, így az ott hagyott cuccainkat össze szedve, újból kimentünk a teremből. A szekrényemhez siettem, és épp nyitottam volna ki, mikor egy kéz vissza lökte azt.
-Mi van? - néztem ingerülten Maliara.
-Mit tudsz? - kérdezte.
-Miről?
-Tudod miről beszélek! - esett nekem. A szekrényhez szorítva válaszoltam a lánynak:
-Nem Malia, nem tudom miről beszélsz! - löktem el magamtól. -Most pedig, ha megbocsátasz! - próbáltam a szekrényemhez jutni, de elállta az utam.
-Malia! Beszélni szeretnék veled! - hallottam meg Lydia hangját oldalról, mire mindketten arra néztünk. -Most! - tette hozzá a lány, mire a másik egy gyilkos pillantás után, oda engedett a szekrényemhez, de azért neki ment a vállamnak. Utánuk néztem, majd mikor már eltűntek a látókörömből, vissza fordultam a szekrényemhez és kinyitottam.
-Bocs a viselkedése végett! - hallottam magam mellől egy ismeretlen hangot, mire odafordultam.
-Hogy mondod? - néztem az idegen srácra kérdő tekintettel.
-Malia - mutatott a háta mögé, amerre elment a két lány. -Kicsit agresszív. Régen járt ennyi ember között, szóval még szoknia kell. De ne haragudj rá! És azért se, hogy olyanokat feltételez ami nem is igaz!
-Rendben. Egyébként magántanuló volt? - kíváncsiskodtam.
-Igen - hazudott elég rosszul.
-Értem. És amúgy te ki is vagy? Mert még nem láttalak itt - mondtam.
-Ahogy én se téged - mosolygott. -Egyébként Liam vagyok. Liam Dunbar.
A név hallatára, mintha fejbe vágtak volna. Hát persze! - gondoltam. - Minden név amit láttam egy közös pont. Ők mind ismerik egymást! - esett le.
-Na és te ki vagy? - zökkentett ki gondolatmenetemből a fiú.
-Mia. Mia Roberts - küldtem felé egy kamu mosolyt. Ekkor viszont megszólalt a csengő, amiért hálát adtam az égnek. -Most mennem kell órára, de örülök, hogy találkoztunk - siettem el. Angol óránk volt, így felsprinteltem az emeletre. A diákok még szerencsére, csak akkor foglalták el a helyüket, így ezáltal nem számítottam későnek.
-Szia! - köszönt egy ismerős hang, mire odafordultam.
-Szia! Kira igaz? - ültem le mellé a helyemre.
-Igen. Te pedig Mia vagy - mosolygott rám barátságosan.
-Jól tudod - bólintottam.
-Scott már sokat mesélt rólad.
-Igazán? Ti jóba vagytok Scott-tal?
-Az még kevés, hogy mi jóba vagyunk.
-Igen? - vontam föl szemöldököm.
-Igen. Scott-tal mi együtt vagyunk - mondta, mire ledöbbentem.
-Értem - bólintottam, majd elő szedtem egy lapot, és az óra helyett arra öszpontosítottam.
Liam. Írtam le az első nevet, majd onna jobbra húztam egy vonalat és odaírtam, hogy: Malia. A lánytól ismét jobbra húztam egy vonalat, ahová Lydiát írtam, majd mellé még Kirát. A vonalak az jelezték, hogy ki ismer kit. Malia, Lydia és Kira neve alá húztam egy-egy vonalat és oda írtam a két jó madár nevét. Igaz, Maliában még nem voltam biztos, hogy ő is ismeri a fiúkat, de úgy voltam, hogy ez majd később úgyis kiderül. A két fiú neve alá pedig még egy vonal, ahová Derek neve került. Márcsak azt kellett kiderítenem, hogy tényleg ismer-e mindenki, mindenkit.
-Mit írsz? - suttogta Kira, miközben áthajot hozzám, ezzel kizökkentve engem az agyalásomból.
-Nem fontos - küldtem felé egy gyors mosolyt és elraktam a papírt. -Kérdezhetek valamit?
-Persze - nézett a tanár felé, hogy kevésbé legyen feltűnő, hogy beszélgetünk.
-Ismered Derek Hale-t?
Na erre viszont egyből felém kapta a fejét.
-Ms. Yukimura! Esetleg valami baj van? - kérdezte a tanár enyhe gúnnyal a hangjában, mire Kira ismét a tanár felé fordult, miközben elnézést kért.
-Miért kérded? - tett úgy, mintha nagyon odafigyelne az órára.
-Csak kíváncsiságból, hamár Scott is ismeri - hazudtam meglehetősen jól.
-Ismerem, ahogy a többiek is - mondta.
-Mit értesz a "többiek" alatt? - faggattam tovább.
-Hát Lydiát, Maliat, Scott-ot, Stilest és Liamet az egyik elsős srácot.
-Értem - fordultam vissza a tábla felé.
Az óra többi részében úgy tettem, mintha figyelnék, de a füzetbe jegyzetelés helyett, inkább a neveket tanulmányoztam. Végül óra vége előtt 5 perccel a nevek fölé írtam, hogy halál és azt az egy szót bekarikáztam. Tudtam, hogy ennek a kettőnek köze van egymáshoz, csak még azt nem, hogy miért.
A csengő hangjára össze rezzentem, majd felnyalábolva a cuccaimat, elhagytam a termet.

Utolsó óra következett, vagyis az edzés. Mi lányok focira készültünk, míg a fiúk vagy kosárra, vagy lacrosse-ra.
-Te mióta lacrosse-zol? - álltam Kira elé a pályán, amikor észre vettem, hogy nem a focis mez van rajta.
-Amióta az edző beállított - válaszolta meg a szerinte jó válasszal.
-Értem - hagytam annyiban, majd inkább a kapuhoz siettem, ahol a többi lány már várt. Megbeszéltük velük, hogy mit fogunk csinálni, majd elkezdtünk bemelegíteni. Ekkor viszont megláttam Dereket az erdő szélén. A szokásos mogorva arckifejezésével nézte a pályát. Ekkor körbe néztem és megláttam Scott-ot, aki szintén látta, ami azt jelentette, hogy nem halucinálok.
-Mia! Melegíts! - szólt rám szigorúan a csapatkapitány.
-Egy pillanat! - szóltam a lánynak, majd az erdő felé néztem ismét, de a férfi addigra ismét eltűnt. Megint Scott-ra néztem, aki kifejezéstelen arccal engem nézett. -Na jó! - mondtam magamnak, majd a fiú felé vettem az irányt.
-Szia Mia! - köszönt a legjobb barátom.
-Mi folyik itt? - vágtam a dolog közepébe.
-Lacrosse edzés.
-Scott! - szóltam rá erélyesebben. -Mi. Folyik. Itt? - kérdeztem nagyon lassan.
-Maradj ebből ki Mia! És ne kérdezzgess senkit, ha nem akarod, hogy bárkinek is baja essen! - mondta elég félelmetesen.
-Rendben - bólintottam, mire megölelt, amit viszonoztam is.
-Csoportos ölelés! - rohant Stiles hozzánk.
-Jaj ne! - mondtuk egyszerre Scott-tal, miközben nekünk csapódott a másik fiú.
-Stiles! - szóltam a fiúnak, mikor már úgy éreztem, hogy kezd kellemetlen lenni a helyzet.
-Hm? - jött a kevésbé értelmes kérdés.
-Tudod, hogy téged is nagyon szeretünk, de mostmár elég lesz! - szabadultam ki a két fiú szorításából.
-Igaza van Mianak! - mondta Scott. Erre a másik duzzogni kezdett, mire a barátja óvatosan meglökte, amire egy halovány mosoly kúszott a fiú szájára.
-Ugye tudod, hogy nagyon gyerekes vagy? - nevettem ki.
-Most már ezt is tudom - mosolygott rám Stilinski, mire egy puszit nyomtam az arcára. -Ezt miért kaptam? - csodálkozott.
-Hogy tudd: mi ilyen gyerekesen is szeretünk - futottam vissza a lányokhoz, meg sem várva a fiú válaszát.
-Tőled nem kapok? - hallottam még Stiles hangját.
-Mi van haver? Meghülyültél? Nem adok neked puszit! - tiltakozott Scott.
-Naa! Csak egyet!
-Haver! Hagyjál már!
Ezután nem hallottam többet, viszont jót szórakoztam rajtuk. Aztán egyből elkomorodtam, amikor megláttam ismét Derek Hale-t az erdő szélén.