Megígérem, most nem váltok nézőpontot! Zene: Ed Sheeram- Photograph Acoustic (Még véletlenül sem ezt hallgattam az egész rész írása közben. Á, dehogy!)
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~Narrátor POV~
Ott állt egy frissen ásott sír előtt, melyet az éltető föld nem rég takart be, s melyben egyetlen és igaz szerelme feküdt öröké lehunyt szemmel, őrizve a lelke ártatlan és tiszta tárolóját. Ott állt felette és a kőbe vésett nevet olvasta újra és újra, arcán halvány csíkot hagyva fogócskáztak a könnycseppek, majd a mosolygödröcskében kicsit megpihenve folytatták az útjukat a hófehér állon át a fekete zakóra.
A szentatya utolsó mozdulatokat fejezte be, majd csendben elsétált, s a násznép nagy része követte. A rengeteg fekete ruhába öltözött ember akár egy nyáj sétáltak a lelki pásztor mögött, a makacsabb példányok viszont még mindig ugyanott állva nézték a kis követ, amely egy emberi élet elmúlását jelképezte. Anya s apa alig bírták abba hagyni a zokogást. Lelkükben uralkodó mérhetetlen gyászt még az a tény sem tudta feloldani, hogy egy szem fiuk megrontója hosszú évekig javítóintézete szürke padlóját fogja koptatni, mint egy bűnös lélek, aki a pokolban kíván feloldozást kapni.
Végül minden a helyére került. -gondolta a sötét hajú fiatal férfi és zakója újával lassan felitatta a megállíthatatlanul száguldozó könnycseppeket. Naruto, esküszöm, hogy tovább fogok lépni, de téged és a közös emlékeinket sosem feledem. Viszlát egy életre szerelmem!
Lassan megfordult még egy utolsó pillantást vetve a nyughelyre, mely, mint minden más sírkő, el fog veszni a többi emlékhely között és talán soha többet nem látja, s nem találja majd meg ezt a parányi szentélyt semelyik hozzátartozó sem. Szinte csigalassúsággal lépdelt a türelmesen várakozó szülei és látványosan unatkozó testvére felé. (Még mindig meg tudnám fojtani egy kanál vízben Itachit.)
-Anya, apa, kérlek kimennétek a kocsihoz? -kérdezte az idősebb egy teljesen túljátszott mosoly kíséretében. -Kettesben szeretnék beszélni az én drága öcsémmel.
Az anya hol egyik, hol másik gyermekére nézett, de mielőtt hangot adhatott volna kétségeinek, a férje már a parkoló felé vonszolta szegény teremtést. A hosszú hajú férfi szeméből szinte varázsütésre távozott minden együttérzés és kárörvendően nézett öccse gyásszal teli íriszeibe.
-Mit is szajkózok mindig? A te fajtád nem érdemli meg a boldogságot! -szinte köpte a szavakat, de mégis a fiatalabbra semmilyen hatást sem gyakorolt eme tettével.
-Nem érdemlem meg a boldogságot? Tudod mit? Inkább leszek boldogtalan egy életre, mint hogy minden elvárásnak megfelelően kelljen élnem. Csak azért ítélsz el, mert más vagyok. Mert nem az évszázadok alatt használt értékrend szerint élek. Mert vállalom aki vagyok. Te ezt sosem tetted, mindig csak mások elvárásai szerint cselekedtél és sosem álltál ki az igazad, az álláspontod, vagy magad mellett. De én ezt megteszem, még akkor is, ha ezért nem lehetek számodra a megfelelő testvér. Akármennyire is irtóztál tőlem, akármennyit is kínoztál a szavaiddal én szerettelek. És mindig szeretni foglak. Ugyanúgy, mint azt az angyalt, aki most távozott közülünk, mert ti, a családom jelentitek számomra az életet. Ezt jegyezd meg, Nii-san!
A fiatalabb egy határozott lépéssel kikerülte a sóbálvánnyá vált férfit és lassú, kényelmes tempóban sétált a kavicsos úton a temető gyönyörű vasrácsos kapujáig.
¤¤¤¤
A férfi izgatottan állt a fehér oltár előtt és a díszes ajtóra pislogott nyugtalanul. A mellette álló idősebb férfi megnyugtatóan tette kezét a fia vállára, ám ebben a pillanatban a hatalmas fenyőfából készült vasrostélyos ajtó kitárult és egy gyönyörű fehér zakóba bújt hajadon lépett be rajta. A fiúnak rövid fekete hajkoronája alatt kicsi mandulavágású fekete szeme most boldogan csillogott. Lassan az oltár elé sétált az őt követő hosszú szőke és rövid rózsaszín hajszínű mosolygós lányok kíséretében. A vőlegény végre az oltár elé érkezett és megkezdődött a szertartás.
-Aki ellenzi ezt a frigyet, most szóljon, vagy hallgasson örökre! -a fekete már számított erre kijelentésre, de mégis megijedt mikor a pap kiejtette eme mondatot az ajkán. Lassan, feltűnésmentesen a sorok között kezdett keresni egy bizonyos személyt.
Mikor megtalálta tekintetük pár pillanatra egybe kapcsolódott, mikor is a keresett személy őszintén elmosolyodott és ezt nem formázta ajkaival: Sok boldogságot öcskös! -Sai, elfogadod-e hites férjedül Sasuket?
-Igen, persze -válaszolt mosolyogva a fiatal ember és mélyen szerelme szemébe nézett.
-Sasuke, elfogadod hites férjedül Sait?
Mintha megállni látszott volna az idő a kérdezett személy számára. Minden eddigi emléke lejátszódott a szeme előtt. Minden jó és rossz pillanat vegyítve kavargott az elméjében és minduntalan egy személy felé terelődtek, ami megadta az egyszerű választ, eme bonyolult és nehéz kérdésre.
-Igen, elfogadom.
A teremben üdvrivalgás tört ki, mikor a szerelmesek egymás karjába borulva csókolták a másik felet, mégis Sasuke elméjében egyetlen egy gondolat lebegett:
Köszönöm, Narutóm!
Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kísérte ezeknek a szerencsétlen személyeknek az életét. Külön köszönet: RajnaSzabinanak, NEZUKO-CHAAAAANnak, NeedMoreAvocadosnak és Szonjakiranak, akik kitartóan biztattak és kirángattak a lustaságból. WakkaTiminek aki a cím hivatalos kiötlője. Igazából, az egész 🦊Naruto Fanok🦊-nak köszönettel tartozom. Köcce srácok! És minden egyes voteolónak, kommentelőnek és megosztónak köszönöm. Arigato minna, nagyok vagytok! Hát, ennyi lett volna ez a könyv. Még van ötletem egy bónusz részre, illetve van egy karácsonyi meglepetésem is, ami valószínűleg karácsony után is fog tartani. Szóval, ha nem szeretnél lemaradni egy újabb fanfictionről, akkor kövess be! (A promóció is meg volt mára...) A yaoi fanok ereje legyen veletek, sziasztok!
