Szinkópa

1.

  A vekker éles hanggal szakította ki a nőt álmából, s egy fáradt sóhaj után nyúlt csak az óra után, hogy elhallgattassa.
- Már is reggel van? - dörmögte mellőle egy mély, tompa férfi hang. A mellette fekvő alak a párnába fúrta arcát, mintha csak megvédhetné magát a felkelés veszélyétől.
- Gyerünk, Angelo, talpra! - nyomott egy puszit a nő barátja határa. - Neked is munkába kell menned, és én sem késhetek el az első napomról!
  Angelo Zingarelli az Olasz Köztársaság Nagykövetségén dolgozott, a budapesti Stefánia úton. Évekkel ezelőtt költözött Magyarországra, s itt ismerte meg az akkor még egyetemista Sofia di Raffaellit. Azóta évek teltek el, és most közös lakásukban laknak egy budai társasházban.
  Sofiát egészen kisgyermekkora óta érdekelte a zene - pontosabban mondva csak az érdekelte, semmi más. Ettől függetlenül éltanuló volt mindegyik iskolájában, de a zene mindig is visszacsábította a művészetek világába. Szintén osztályelsőként végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, s határozott célja volt elhelyezkedni egy színháznál. Miután megnyerte a Nemzetközi Doráti Antal Karmesterversenyt, idejét látta beadni jelentkezését több színházba is. Pályázott a Thália Színházba, a Nemzeti Színházba, a Budapesti Operettszínházba és a Madách Színházban is, és két helyre fel is vették, így döntenie kellett.
  Fáradtan kelt ki az ágyból, hogy aztán széthúzza a függönyöket és a reggeli napfény elárassza a szobát. Hátranézett Angelóra, aki nagy nyögéssel fordult a hátára és kezébe temette arcát, hogy ne vakítsa annyira a fény. Sofia végignézett a férfin, és nagyot sóhajtott. Tulajdonképpen egész kényelmes volt a vele való kapcsolata. Tudta, hogy mindent elsöprő szerelmet kellene éreznie, de a nő beérte a szeretettel, amit barátja iránt érzett. Gondoskodtak egymásról, figyeltek a másikra, de az évek alatt úgy tűnt, mintha legjobb barátokká fejlődtek volna szerelmesek helyett. De jó volt ez így, kényelmes.
- El fogsz késni - szólalt meg végül Sofia, majd ott hagyta a férfit, s elindult, hogy felöltözzön. Azt akarta, hogy az első napján minden tökéletesen sikerüljön. Fekete farmernadrágot és egy sötét, elegáns blúzt választott erre a napra, amihez magassarkú bakancsát vette fel. Szőkére festetett haját szoros copfba fogta, s egy egyszerű tusvonalat festett szemére. Sose volt a túlzásba vitt smink híve.
  Miután elkészült, nagyot sóhajtott az előszobai tükörbe nézve. Jó, nem lesz túl kiöltözve, de nem is lesz hanyag. Pont megfelelő. Magához vette a táskáját, és egy gyors csókot váltva Angelóval, már kint is volt a folyosón.
  Lift hiányában - ami az utóbbi hétben elromlott -, lépcsőznie kellett, de csak a másodikon laktak, nem volt vészes. Idegesen ült be az autójába, táskáját az anyósülésre dobva. Mély levegőt vett, és csak azután indította be a motort, hogy kikanyarodva az útra, elinduljon a színházhoz.
  Minden nála van, ugye? Igazolvány, elismerések, ajánlólevelek, önéletrajz... Tegnap este pár saját kottát is berakott, bár nem hiszi, hogy szüksége volna rá.
  Fél óra múlva a színház körül keringett, és nem tudta, hogy merről is menjen be. A főbejárat valószínűleg zárva volt, de a művészbejárón meg félt megközelíteni az épületet. Félt, hogy kérdőre vonják, ő pedig annyira zavarban lesz, hogy azt sem tudja majd megmondani, hogy mi van a két lába közt. Idegesen dobolt a kormányon, amikor hátulról rádudáltak, ezért lejjebb húzódott, hogy az autó kikerülhesse. Tett még egy kört a tömb körül, majd a két bejárat közt parkolt le. Remegő gyomorral szállt ki a járműből, és indult el a művészbejáró felé. Az valamivel közelebb volt, és ha nem tud ott bemenni, átmegy a főbejárathoz.
  Megtorpant az ajtó előtt, és csak bámulta a kilincset. Biztos, hogy jó ötlet ez? Annyi helyre mehetne még. Mármint, ha felvették volna. Ezen kívül csak egy helyen fogadták el a jelentkezését, de valamiért erre a helyre húzta a szíve, pedig nem igazán rajongott a színházért. Persze, a zenét szerette, szívesen meg is hallgatott egyet-kettőt, de ennyi. Nem járt színházba, így nem is ismerte őket annyira.
- Magától nem fog kinyílni - szakította ki egy hang a gondolataiból. Azonnal felkapta a fejét, és megpördült.
- Én csak... - kezdte volna, de a férfi félbeszakította.
- Gondolom be szeretne menni. Tessék - nyomta le a kilincset, majd beljebb lökte az ajtót. - Így nyílik - nevette el magát az ismeretlen.
- Öhm - hebegett Sofia. - Köszönöm, de nem az ajtókinyitással volt probléma - felelte zavartan, és a füle mögé tűrte a haját.
- Gondoltam - mosolygott a férfi. - Homonnay Zsolt - mutatkozott be.
- Sofia di Raffaelli - fogott kezet a férfivel.
- Á - kiáltott fel Zsolt. - Akkor maga az új karmester, igaz? Az igazgató már mesélte. Jöjjön, ne itt ácsorogjunk - mondta, majd előreengedve a nőt, bementek az épületbe.
  Homonnay Zsolt nevét már hallotta, bár még soha nem találkozott vele és a munkásságát sem ismerte, csak hallomásból. A férfi magas volt ugyan, de Sofiánal nem sokkal, hiszen ő maga is 173 centiméter volt. Világosbarna, már-már majdnem szőkés haja volt és csokoládébarna szemei voltak. Igazán szimpatikus férfi volt.
- Jöjjön csak, a tanár úr irodája erre lesz - intett Zsolt.
- Tanár úr? - ráncolta szemöldökét a nő, s értetlen arckifejezéssel követte a férfit.
- Áh, ez amolyan művésznév - legyintett. - Bár nyilván az elsődleges művészneve Kero, ezzel a névvel rendez is, de mi csak Tanár úrnak hívjuk - vont vállat.
- Értem - felelte a nő, bár valójában egy szót sem értett ebből. Hát, ő biztos nem fogja a főnökét tanár úrnak hívni, kinőtt már az iskolából.
  Némán tették meg a maradék utat a szűk folyosókon, mígnem elértek az irodához. Egyszer már találkozott a férfival, mikor interjúzott nála, most mégis elfogta az idegesség, ahogy Zsolt magára hagyta és ő bekopogott az ajtón.
- Hajrá - mosolygott rá még Zsolt, majd eltűnt az egyik folyosón.
  Amikor kiszóltak, hogy szabad, óvatosan nyomta le a kilincset. A férfi egy tölgyfaasztal mögött ült, gurulós székben, és meleg mosollyal köszöntötte a lányt.
- Szép jó napot, maga biztosan Sofia di Raffaelli - állt fel, és kezet nyújtott a lány felé. - Kerényi Miklós Gábor, de szólítson csak Keronak. Tudom, tudom, találkoztunk már, de mentségemre legyen mondva, annyi meghallgatáson vettem részt, hogy az csoda, ha a saját nevemre emlékszem.
  Na, legalább ezt megtudta, hogy nem kell tanáruraznia.
- Nagyon örvendek - rázta meg a kezét, majd helyet foglalt az egyik fotelben, ami az ő oldalára volt elhelyezve.
- Átnéztem az önéletrajzát még egyszer, amit elküldött, és azt kell mondjam igazán sok elismerést kapott eddig fiatal kora ellenére - kezdett bele az igazgató kertelés nélkül.
- Igen - mondta zavartan a lány.
- Az ajánlóleveleit is megkaptam, igen nagy emberek írtak magáról - dőlt előre a férfi. - Maga mit gondol? Elég jó ide?
- Nagyon bízom benne - mosolygott a nő. Mikor az elismeréseiről kell beszélnie, vagy teljesítenie kell, mindig magabiztosabbá válik. Egyes előadások előtt is mindig majd' elhányja magát izgalmában, ám ahogy a pódiumra lép, mindig olyan, mintha kicserélték volna. Magabiztos, szigorú, és legfőképpen határozott. - Ha nem is felelek meg valaminek, mindig azon vagyok, hogy kijavítsam a hibámat, és elérjem a kívánt szintet. Nincs lehetetlen, igazgató úr.
- Tetszik ez a hozzáállás, Sofia, maga igen eltökéltnek tűnik - dőlt hátra székében a férfi, s megsimogatta rövid szakállát. A férfi elbiggyesztette száját, majd hümmögött egyet, végül pedig íróasztala fiókjához nyúlt, s kotorászni kezdett benne. Gémkapoccsal összetűzött papírköteget vett elő, majd egy toll társaságában a nő elé tolta. - Ha magának is megfelelnek a szerződésben foglaltak, akkor csak alá kell írnia.
  Sofia kézben vette a papírokat és olvasni kezdett. Tudta, hogy felvették dolgozni a Budapesti Operettszínházba, de ő mindig is olyan volt, aki akkor hiszi el a sikert, ha már valóban hivatalos. Így hát, hevesen dobogó szívvel olvasta a sorokat, fizetése összegét és munkájának feltételeit, körülményeit. Mikor hosszas csönd után a végére ért, gondolkodás nélkül ragadta meg a tollat, és firkantotta alá a szerződés utolsó oldalát, amin már ott virított főnöke aláírása és a színház pecsétje.
- Remek! - csapta össze kezeit a férfi, és felállva kezet nyújtott újdonsült alkalmazottjának, aki nagy mosollyal fogadta a kézfogást. - Jöjjön, be is mutatom.
  Elhagyták Kero irodáját, amit a férfi kulcsra zárt, majd elindultak a szűk folyosókon visszafelé, ám az egyik sarkon másik irányba fordultak, mint ahonnan a nő Zsolttal jött. Végül egy nagy, zenekar számára székekkel berendezett, parkettázott teremben találta magát, ahol már jó néhányan beszélgettek, esetleg hangoltak. Ahogy fülébe kúszott a hegedű vékony hangja, szinte érezte a késztetést, hogy rászóljon a zenészre, hogy egy negyed hanggal alacsonyabban szól hangszere. De végül csöndben maradt, és követte a férfit, aki a terem másik felében várakozó, idősebb urak előtt állt meg.
  Kero természetesen tudta, hogy Sofia igent fog mondani az állásra, ezért már előre a hangversenyterembe rendelte kollégáit, hogy bemutathassa nekik az új karmestert.
- Sofia di Raffaelli - intett a nő felé, aki kezet nyújtott az első férfinak.
- Pfeiffer Gyula, főzeneigazgató - köszöntötte a kopaszodó, idősebb úr, kinek orrán téglalap alakú szemüveg ült, s előkelő öltönyt viselt, mint mindig.
- Örvendek, igazán sokat hallottam már magáról - pirult el a nő. Természetesen ismerte a férfit még karmesteri munkássága miatt. - Egyszer láttam magát zongorázni még Rómában. Remekül játszott.
- Grazie mille, signora - mosolyodott el a férfi.
- Prego, signore - viszonozta a gesztust a nő.
- Takácsy Tamás, zenekari igazgató - nyújtotta jobbját a magas, bongyor, barna hajú férfi.
- Sofia di Raffaelli - rázott kezet az igazgatóval. - Örvendek.
- Szintúgy - biccentett, s Sofia kénytelen kellett megállapítania, hogy ő sokkal mogorvább, mint Pfeiffer Gyula.
- Szabó Mónika, a karigazgatónk - intett Kero egy rövid, barna hajú nő felé, aki meleg mosollyal üdvözölte új kollégáját.
- Azt hiszem, mi nem fogunk olyan sokat találkozni - somolygott a nő. - Ugyan Bécsben végeztem karmesteri szakot, de maradok inkább a karigazgatásnál.
- Ettől függetlenül örvendek az ismeretségnek - mosolygott Sofia.
- Valamint karmestereink - intett a többi jelenlévő felé Kero. - Hermann Szabolcs, Kovács Adrián, Rónai Pál, Makláry László, Bolba Tamás, Silló István, valamint első karmesterünk, Dinyés Dániel.
  Sofia sorban kezet fogott mindenkivel, s csak reménykedett benne, hogy megfelelő sorrendben és pontosan jegyezte meg az elsorolt férfiak nevét. Soha nem volt jó a névmemóriája, s emiatt sokszor került kínos helyzetekbe zenekari próbák alatt is - most igyekezett nem elkövetni a nevek összekeverésének hibáját.
  Miközben ő a férfiakkal beszélgetett, bemutatkozott, addig a terem megtelt zenészekkel. Voltak fiatalabbak, idősebbek, férfiak és nők vegyesen. Mindannyian utcai ruhát viseltek, de közös volt bennük, hogy mindannyian kezükben szorongatták hangszereiket, és a sarokban összegyűlteket figyelték. Mindannyian észrevették az idegen nőt, s azonnal tudták, hogy csakis a beígért, új karmester lehet az, akiről ruházata és testtartása alapján az első benyomása a többségnek az volt, hogy nem lesz egyszerű vele. Bár mosolygott kollégáira és feletteseire, mégis komolynak és kimértnek tűnt.
  Sofia a nap hátralévő részében szabad kezet kapott a zenekar szempontjából. Mindenkit megnézhetett magának, hogy hogyan játszik, milyen szerepet tölt be a színházban. Csodálkozott, hogy az igazgató ennyire eleresztette már az első nap, de a többi karmester és maga Kero is jelen volt, hogy meg tudják ítélni, Sofia mennyire ért a munkájához.
  Nem kellett csalódniuk, remekül csinálta. Kifinomult érzéke volt a hangokhoz és precízen bánt a pálcával. Azt a negyed hangnyi eltérést is olyan hévvel szúrta ki - már akkor, amikor beléptek a terembe -, hogy bár hiába volt szándékos, ezzel felmérve a lány tudását, még maga a hegedűs is megijdedt egy pillanatra, amikor a nő rászólt.
  Amikor szünetet tartottak, egy zenekari tag - akinek sikeresen elfelejtette a nevét - megmutatta, hogy hol van a társalgó, majd magára hagyta a kissé elveszett nőt. Miután körbenézett a büfében, vett egy kávét az automatából, majd leült az egyik asztalhoz. Nem sokáig volt egyedül, szinte azonnal nyílt az ajtó, majd három alak lépett be.
- És akkor mondtam neki, hogy majd a jövőhéten megnézzük - hallott egy ismerős hangot, mire hátrafordult, hogy megnézze kik is azok. - Ó - vette észre őt a férfi. - Üdv - köszöntötte. - Hogy telik az első napja? - kérdezte amíg ő is odament a kávégéphez, és félig a nő felé fordult.
- Köszönöm, egész jól - felelte Sofia, majd belekortyolt az italába.
  A két ismeretlen - egy nő és egy férfi - kíváncsian méregették őt, amitől egy pillanatra zavarba jött, de igyekezett ezt leplezni.
- Ők a kollégáim - kezdte Zsolt. - A hölgy - mutatott a lányra, mire az felkacagott - Gebhauer Rebeka, táncos, fél-szólista. Ő pedig Szabó P. Szilveszter, színész - mutatott a férfire.
- Nagyon örülök - bólintott a nő, de mielőtt bemutatkozhatott volna, Zsolt folytatta.
- Ő pedig az új karmester, Sofia di Raffaelli. Ma kezdett.
- Maga volt reggel, aki az úton szerencsétlenkedett? - kérdezte a férfi, mire a mellette álló lány oldalba vágta.
- Szilveszter! - szólt rá, mire a magas férfi rásandított a szeme sarkából.
  Sofia elvörösödött. Valóban elég szerencsétlen volt reggel, ahogy a parkolóhelyek közt válogatott, mégis rosszul estek neki a férfi szavai.
- Ne legyél már ekkora paraszt! - csóválta meg a fejét Zsolt. - Szépen bemutatkozol.
  Szilveszter csak vállat vont, majd lehúzta a kávéját és egy rövid csókváltás után Rebekával, távozott a társalgóból.
  Sofia összezavarodottan nézett a lányra és az ajtóra, ahol a férfi távozott. Ezek együtt vannak? De hát az a fickó vagy kétszer annyi idős, mint a csaj.
- Ne is foglalkozz vele - fordult az említett Sofia felé. Komolyan letegezte? - Elég bunkó tud lenni, de hidd el, előbb-utóbb megszokod. Meg van, amikor csak viccel, de elég nehéz elsőre megállapítani, hogy mikor, és...
  A lány szája be sem állt. Mindenről elkezdtett mesélni a nőnek, amitől Sofia elég kényelmetlenül érezte magát. Nem ismerte a nőt, nem volt kíváncsi a dolgaira, de amikor a színház szóbajött, érdeklődve hallgatta. Közben Zsolt is felszívódott, így kettesben ült Rebekával a büfében egészen a szünete végéig.
  Délután ötkor már ismét az igazgató irodájában ült, és épp a következő évadot beszélték, hogy mire kell ráerősítenie a zenekarnak.
- Természetesen nem minden előadáson lesz maga a karmester, de igyekszem mindenhová betenni, ahol jónak látom - közölte Kero.
- Egy pillanatig sem hittem, hogy én leszek az egyetelen - bólintott Sofia.
- Remek - dőlt hátra az igazgató a foteljában. - Tudja, azt hiszem egy rugóra jár az agyunk, ha érti mire gondolok - nézett a nőre, majd végigvezette a tekintetét a mellein, mire a nő összehúzta magán a kardigánját.
- Nem hiszem, hogy ebben egyet értünk - kockáztatta meg Sofia a hárítást. Egyértelmű volt, hogy új főnöke mire célzott, mégis félt, hogy a visszautasítással már az első napján elkaszálja magát, vagy ami még rosszabb, kirúgják.
- Azt majd meglátjuk - hagyta rá az igazgató, majd intett, hogy távozhat, és reggel nyolcra várja, hogy elkezdhesse a munkát.
  Amikor Sofia kilépett a meleg levegőre, hatalmas sóhaj hagyta el a tüdejét, és megszorította a vállán pihenő táskája pántját. Odasétált az autójához, aztán fáradtan ült be a vezetőülésbe. Nem fizikailag volt fáradt, hanem szellemileg. Kero nagyon megdolgoztatta, minden erejével a zenére kellett koncentrálnia, minden egyes hangot fel kellett ismernie. Nagyot sóhajtva fordította el a kulcsot a kocsiban, de az nem indult.
- Mi a...? - próbálkozott újra, de semmi. A motor pöfékelt párat, de nem indult el. Olaszul káromkodott, majd dühösen kiszállt az autóból, és becsapta az ajtót.
- Csak nincs valami baj? - szóltak oda neki pár méterről.
- Nem indul - fordult oda Zsolthoz. - De mindegy, legalább sétálok egyet - indult el a férfi felé.
- Ugyan, dehogy. Hazaviszem - jelentette ki.
- Nem kérdehetem ilyesmire - hárított Sofia.
- Nem is maga kér, én mondom - vigyorgott a férfi. - Most pedig jöjjön, ott a kocsim - mutatott a másik irányba.
- Igazán kedves, de nem fogadhatom el. Amúgy is jót fog tenni a séta, és nincs olyan messze. - Utóbbi hazugság volt ugyan, de nem akarta a férfit ilyenekkel traktálni.
- Na, jöjjön - nevette el magát Zsolt, és elindult a kocsijához.
  Sofia a száját rágva nézett utána, majd amikor Zsolt hátrafordulva megkérdezte, hogy "Na mi lesz már?", erőt vett magán, és követte.
  Kényelmetlenül érezte magát, nem akart a férfival menni, mégsem tudott határozott nemet mondani. Visszafojtott lélegzettel szállt be a járműbe. Becsatolta az övet, majd kihúzta magát, és felszegett állal nézett előre, semmiképp sem a mellette ülőre.
- Azért hátradőlhet - pillantott rá Zsolt mosolyogva Sofiára miközben beindította a motort. - Annyira nem koszos. Jó, nem kell válaszolnia - tette hozzá, miután a nő nem felelt. - Beszélgetnünk sem kell - folytatta. - Sőt, azt sem kell megmondania, hogy hová menjek - játszotta a sértődöttet.
  Sofia Zsolt felé fordította a fejét, és alaposan végigmérte az arcát. Karakteres vonalak, csillogó, mélybarna szem, vékony ajkak. Enyhén borostás volt, haja pedig rendezetlenül állt.
  Mielőtt találkozott volna a tekintetük, Sofia elfordította a fejét, és ismét az utat figyelve diktálta be a címét.
  Némán tették meg az utat, Sofia le sem vette a szemét az előtte lévő útról. Zsolt egyszer-kétszer rápillantott a nőre, és próbált beszélgetést kezdeményezni, de amikor az nem reagált semmire, inkább hagyta.
  Amikor leparkolt az épület elé, a nő szinte azonnal kicsatolta az övét, és már nyitotta is az ajtót.
- Igazán köszönöm a nagylelkűségét, de igazán nem lett volna rá szükség. Ahogy látom, a párom is itthon van, felhívhattam volna.
- Maga mégis sétálni akart. Azért ez nincs olyan közel, mint állította - nézett a nőre.
  Sofia egy pillanatra zavarba jött, ezt Zsolt is látta. Kifejezetten aranyosnak találta a halvány pírt a nő arcán.
- Azért köszönöm - köszörülte meg a torkát Sofia, majd kiszállt az autóból. - Viszlát holnap - csukta be az ajtót, majd a bejárat felé vette az irányt.
Sofia a fejét ingatva lépcsőzött fel a másodikra - ugyanis a liftet már hetek óta nem javították meg, pedig többen is szóltak érte. Az ajtót nyitva találta, amin meglepődött, hiszen Angelo rendszerint este tizenegy előtt nem ér haza. Most azonban már nyolckor otthon volt, s ahogy a nő belépett a lakásba, azonnal megérezte kedvenc ételének, a cannelloninak mennyei illatát, ami az egész lakást betöltötte.
- Megjöttem - kiáltott olaszul. Napközben általában magyarul beszél, ám mikor a családjával vagy Angelóval van, szinte automatikusan vált olaszra.
- Láttam - lépett ki az előszobába a nappaliból a férfi. Még öltönynadrágját és kék ingét viselte, ám a felső néhány gombot kigombolta és a nyakkendőjétől is megszabadult. Még így is borzalmasan elegáns volt.
- Hogyhogy láttad? - ráncolta szemöldökét Sofia, miközben levette cipőjét.
- Épp kinéztem az ablakon, mikor kiszálltál annak a pasasnak az autójából - felelte kimérten a férfi, s vállára csapta a konyharuhát, amibe eddig törölgette a kezét.
- Nem indult a kocsim, Zsolt csak hazahozott - mondta Sofia, és mozdulatlan barátjához lépve csókot nyomott annak arcára, majd kikerülte, hogy végre a hálószobába menve átöltözzön. - Bár mondtam neki, hogy erre nincs szükség...
- Tehát Zsolt... - bólintott Angelo szigorúan és követte barátnőjét. - Neve is van, meg minden... Zsolt olyan lovagias, hogy egy nap ismeretség után hazahoz egy idegen kollégát. Roppant kedves tőle.
- Szivi, ne legyél féltékeny - vette át munkaruháját egy kényelmesebb pólóra, majd nadrágja gombját kezdte kigombolni.
- Én? - nevetett fel a férfi.
- Igen, te - forgatta szemeit Sofia, majd barátjához lépett, apró csókot lehelt ajkaira, és megfogta a kezét. - De inkább azt meséld el, milyen napod volt, miért értél haza ilyen korán és mi ez az isteni illat? - mosolygott.