Szinkópa

30.

   Az est további részében Sofia szívverése csillapodott, bár akárhányszor Zsolt volt a soros, hogy énekeljen, meg-meg lódult a szíve. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy a férfi neki énekelt, de muszáj volt túllépnie rajta, nem engedhette meg magának, hogy szétessen.
  Már alig félóra volt az estből, amikor Sofia a következő dalhoz lapozott, és automatikusan lendült a keze, a zenekar pedig belekezdett a dalba.
- Hol jársz, csak magányos út vár, de álmomban közel voltál. Halk hang szól, valahol mégis hallod tán. Bár tudnád! Bármi volt, lesz már - énekelte Zsolt, és közben végig a közönség felé fordult. Sofia egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy egy mély levegőt vegyen, de nem akarta, hogy a zenekar lássa, nincs jól, ezért kinyitotta a szemeit, és megpróbált szigorúan pillantani rájuk. - Elhittük már, amit érzünk majd elég lesz. Volt egy hely kettőnknek már, várok én, várok még, várok mindig rád. - Zsolt hirtelen fordult meg, és indult el Sofia felé, és úgy folytatta a dalt. - Hittük, hogy jár, nekünk jár egy hótiszta álom, hogy kettőnknek nincs távolság. Várok én, várok még, várok mindig rád. - Sofia gyomra megremegett, és úgy érezte menten összeesik. Zsolt tekintete égette, de képtelen volt odanézni, le sem vette a szemét a színpad mögötti falról.
- Féltem, ébreszt a hajnalfény, a csend úgy fáj, nem hagytál mást. - Rebeka hangja szinte felszabadítóan hatott az idegeire, számított rá, hogy a lány fog csatlakozni a dalhoz, de nem hitte, hogy ennyire jó érzés lesz hallani a hangját. Azonban nem sokáig élvezhette a lányt, Zsolt a következő sornál csatlakozott hozzá, és ezúttal elindult Rebeka felé.
- Sötét az éj, végtelen út lesz enyém. Mondd, hol jársz? S merre járok én? - A férfi kinyújtotta a kezét Rebeka felé, aki boldogan mosolyogva fogadta el, és úgy énekelt tovább. - Elhittük már, amit érzünk majd elég lesz. Hittem, hogy elvisz hozzád. Várok én, várok még, várok mindig rád. - Rebeka bátorítón megszorította Zsolt kezét, aki egy apró biccentés után ismét megfordult, hogy körbejárja a zenekart. - Hittük, hogy jár, nekünk jár egy hótiszta álom, és kettőnknek nincs távolság. Várok én, várok még, várok mindig rád.
  Zsolt megállt egy pillanatra a zenekar mögött, és egyenesen Sofia szemébe nézett, miközben a következő sort énekelte.
- Bármerre járnál. - A következő sornál azonban Rebeka nem csatlakozott, és Zsolt egyedül folytatta. - Egyszer találj majd rám, s igaz lesz minden szó, csak ölelj most át!
- Elhittük már, amit érzünk majd elég lesz. Hittem, hogy elvisz hozzád.- csatlakozott Rebeka is, és ketten énekeltek tovább. - Várok én, várok még, várok mindig rád. - Zsolt újra elindult előre, de ezúttal nem nézett Sofiára. - Hittük, hogy jár, nekünk jár egy hótiszta álom, hogy kettőnknek nincs távolság. - Amikor Rebeka mellé ért, ismét megfogta a kezét, és kitárta kettéjük közé, így fejezték be a dalt. - Várok én, várok még, várok mindig rád.
  Sofiát a sírás kerülgette. Fel sem bírta fogni, hogy ilyen hosszú idő után szavak helyett dalokkal fogja ostromolni a férfi, pont mikor már kezdte elfogadni, hogy ez a rövid idő jutott kettejük kapcsolatának. Úgy érezte, az a vita teljesen tönkretett mindent, és nem lehet ezt már helyrehozni. Ez a néhány dal viszont teljesen elbizonytalanította abban, hogy mit is érez a férfi iránt, vagy mit kellene tennie. Zsolttal való kapcsolata nélkül sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy elfogadja az állást és visszaköltözik Olaszországba, ha esetleg felveszik az egyetemre tanítani.
  A nő igyekezett kipislogni minden könnyet a szeméből, ám nem mert a zenekarral nézni, nehogy azzal kelljen szembesülnie, hogy látják mennyire elgyengült. Gyűlölte, ha gyengének látták, és ez az alkalom sem volt kivétel.
  A következő dalt Peller Anna énekelte, és ez a három perc pont elég is volt arra, hogy Sofia összeszedje magát. Ezután Szilveszter következett, és a nő nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a közönség mekkora ovációval fogadta a férfit. Mindig megdöbbentette, hogy a rajongók mennyire szeretik Szilvesztert annak ellenére, hogy még neki is, mint kollégának, olyan távolinak tűnt, még úgy is, hogy az utóbbi időben több időt is együtt töltöttek az új ház berendezése miatt. Mit érezhetek akkor azok az emberek, akik a nézőtérről rajongva figyelték őt, és ennyire szerették, pedig nem is ismerték? A Jégmosoly, a Csillagok, a Padam-padam, és a Hair után most Heródes király dalát adta elő, aminek dallamai teljesen felpezsdítették Sofiát. Nagyon szerette az ilyen erőteljes, lendületes dalokat. Az utolsó előtti dalt Szilveszter és Rebeka kapta meg, akik a Grease-ből énekelték a Belehalok című dalt, mely Sofia arcára is mosolyt varázsolt.
- A szemem lát, de nem tud hinni, most még talán elfuthatok, de nem tudok, semmim se mozdul... megvadulok! - énekelte teljes beleéléssel Szilveszter magas, éles hangon.
- Na mozdulj hát, Nekem férfi kell! Nélküled úgysem bírom már! - zendült fel Rebeka hangja hirtelen, s bár nem fordult oda, a nő ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, úgy táncol a szöveg mellé, mint valami cserfes kislány.
  Ahogy Sofia arcán is eluralkodott a hatalmas vigyor, úgy a közönség is hatalmas ujjongással fogadta Rebekát, ahogy Szilveszter mellé lépett. Sofia hallgatta a dalt, és közben eszébe jutott, hogy hányszor futott már bele a közösségi médián olyan hozzászólásokba, cikkekben és konkrét rajongói oldalakba, amik azt taglalták, hogy a közönség mennyire szereti Szilveszter és Rebeka párosát.
  A dal végén az egész arénát betöltötték a hangos tapsvihart színesítő, rajongói sikolyok. Rebeka és Szilveszter gyors meghajlás után, kézenfogva vonult le a színpadról, s kezdetét vette az utolsó dal.
  Ahogy Sofia az utolsó oldalra lapozott, magasba emelte a kezét és egy intés kezdett bele a lágy dallamokba. Látta a kottát, mégis megállt a vér az ereiben, amikor megszólaltak a hangszerek, és felcsendültek a lágy dallamok. A gyomra összeugrott, és már ennyi elég volt ahhoz, hogy újra szétcsúszon.
- Nem adhattam semmi mást, mint árva lelkem csöndes vallomását - hangzott fel Zsolt hangja amikor fellépett a színpadra. - Nem értettem, miért választod a téli város dermedt hallgatását - folytatta, és közben a közönséggel nem foglalkozva elindult a zenekar felé, hogy szemben megálljon Sofiával. - Kár, hogy a fény úgy elszállt, elszállt. A múlt nincs feledve, vársz rá, csak jönne végre, de már oly messze, múló szép regény tél ünnepén, nagyon fáj még, de vége - nézett egyenesen a nő szemébe.
  Sofia szíve hatalmasat dobbant, ahogy a tekintetük találkozott, és képtelen volt elfordítani a fejét.
- Time to say goodbye. A szív különös táj. Álmodtunk a helyről, hol még kívülünk senki se járt és már búcsúznál... Ha szeret az ember, mindenre kész. Én tudom, hogy hiába mész. Itt maradsz örökké. - Zsolt le sem vette a szemét Sofiáról, teljesen rabul ejtette a mogyoróbarna szempár, és nem eresztette. A szíve hevesen vert, de nem érdekelte, ahogy az sem, hogy a közönséggel mit sem törődve csak a nőnek énekel. - Nem adhattam semmi mást, csak büszke lelkem kóbor lázadását - énekelt tovább, majd a másik oldalon elindult a nő felé. Lassan lépkedett, továbbra is tartva a szemkontaktust a nővel. - Arcomon a hó már rég úgy ég, úgy ég. Lángra gyúlt az emléked úgy ég, messzi fénye világít úgy ég, mint rég. Úgy ég, mint rég. - Megállt Sofia mellett, aki még mindig nem tudott elszakadni a férfi tekintetétől, és a szíve fájdalmasan szorult össze.
  Most már semmi kétsége nem volt afelől, hogy Zsolt neki énekelt. Ez annyira fájdalmas volt, és mégis gyönyörű, hogy nem bírta magát tovább tartani, és amikor Zsolt belekezdett a refrénbe, egy kósza könnycsepp hullott le az arcán.
- Time To Say Goodbye. A szív különös táj. Álmodtunk a helyről, hol még kívülünk senki se járt és már búcsúznál. Ha szeret az ember, mindenre kész. Én tudom, hogy hiába mész. Itt maradsz örökké. Mondd hát miért búcsúznál? Ha szeret az ember, mindenre kész. Én tudom, hogy hiába mész. Itt maradsz örökké hát miért búcsúznál? - Sofia kénytelen volt elkapni a tekintetét, nem bírt tovább a férfi szemeibe nézni. Nem zökkent ki a vezénylésből, a kezei automatikusan mozogtak, és azt is tudta, hogy ha rontana, a zenekar kívülről tudja a dalt, mégis korholta magát, amiért ennyire elgyengült. Nem akart a zenekarra nézni, a falat szuggerálta, és igyekezett visszatartani a többi könnycseppet, ami összegyűlt a szemében.
- Mégis fáj - tartotta ki Zsolt az utolsó hangot, Sofia pedig úgy érezte, hogy ebben a pillanatban tört össze a szíve.
  Sofia remegő lábbal állt a pódiumon, s csak remélni merte, hogy a közönség nem vette észre, ha már a zenekar olyan aggódva pillantott rá. Észrevétlenül törölte le könnyeit, és hálát adott Kerónak, amiért nem adott rá mikroportot, így nem hallatszott, milyen szaggatottan veszi a levegőt, s próbálja visszatartani a sírást. Hallotta, ahogy a tapsvihar elcsendesülése után többen vonulnak a színpadra, így miután rendezte vonásait, megfordult. Végig háttal volt, s bár hallotta a dalokat és a tapsot, érezte a közönséget, mégis csak most szembesült velük, mikor a nézőtérre pillantott. Borzalmasan sokan voltak.
  Ott állt minden fellépő. Hátsó sorban a tánckar, elől pedig a szólisták Keróval egyetemben. Ahogy egy meghajlás után az igazgató szájához emelte a mikrofont, és bemondta Sofia nevét, a nő mosolyt varázsolt az arcára, és remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire megviselte az este, és leginkább ez az utolsó dal. A tánckar tagjai félreálltak, hogy Sofia előre mehessen a szólistákhoz, ám mikor a nő meglátta, hogy Zsolt áll középen, szándékosan fordult inkább a mellette álló férfi felé, hogy inkább Rebeka és Szilveszter közé furakodjon be egy csoportos meghajlás erejéig. Meghajolt egyedül is, majd hátramutatott a zenekarra, hiszen a valódi érdem az övék volt, s a közönséggel együtt az énekesek és táncosok is megtapsolták a zenészeket, majd megfogta Rebeka és Szilveszter kezét, hogy még egyszer utoljára, mindannyian meghajoljanak.