Szinkópa

29.

  Napok teltek el az ominózus vita óta, és bár Zsolt és Sofia is lenyugodott már, olyan sebeket ejtettek egymás lelkén, ami birtokba vette a büszkeségüket, és nem hagyta, hogy értelmesen meg tudják beszélni a dolgokat. Sofia végül igent mondott a Skype beszélgetésre, mely során hosszan mesélt a tanulmányairól, elismeréseiről és tapasztalatairól a La Sapienza Universita igazgatójának, aki láthatóan lelkesen hallgatta és elismerően bólogatott, miközben jegyzeteket készített a nőről. Mikor elköszöntek egymástól, az intézményvezető biztosította róla, hogy hamarosan jelentkezni fog a döntéssel, miszerint elhívnák Rómába, hogy egy személyes meghallgatáson is részt vegyen, és élesben vezényeljen, tanítson.
  Eközben Zsolt a munkájába temetkezett. Átvette Szilveszter helyét, és most ő vált az állandó első érkezővé, hogy aztán este utolsóként is hagyja el a színházat. Szövegkönyveket, dalokat bújt, s mindent megtett, hogy ne gondoljon Sofiára, akivel már talán egy hete nem is beszélt. Többször összefutottak a társalgóban és a folyosón, s talán egyikük meg is akart szólalni, de a másik minden alkalommal faképnél hagyta, ami csak újabb sértettséget eredményezett. Mivel Sofia jelenleg csak gyakorolt a zenekarral, vonósokat tanított és korrepetált, így a színpadnál sem találkoztak, ugyanis a darabokat Makláry László vezényelte. Fájt a szívük, de a kezdetben érzett sértettség helyét átvette a makacsság és az érzés, hogy nincs is okuk bocsánatot kérni a másiktól, pedig talán pont arra lett volna szükségük, hogy mindketten nyissanak a másik felé.
  Rebeka lépett Zsolt szerepébe, és vált Sofia bizalmasává, ahogy Szilveszter is meghallgatta és támogatta legjobb barátját, de arra még ők sem jöttek rá, hogyan hozhatnák össze a két, sértett felet.
- Sofia el fog menni Rómába az interjúra - szólt halkan Rebeka, aki a társalgóban, Szilveszter ölében ült.
- Ahj, baszki - sóhajtott a férfi.
- Zsoci hogy van? - húzta el a száját a lány.
- Mit gondolsz? Szarul - nevetett fel kínosan Szilveszter.
- Valamit intézni kéne - töprengett hangosan, s a férfi vállára hajtotta a fejét.
- Alapesetben azt mondanám, ne ártsd bele magad, de most talán igazad van - értett vele egyet kivételesen, mire Rebeka felkapta a fejét és egyenesen a zöld szempárba nézett.
- Komolyan? - csodálkozott el. - Benne vagy?
- Zsoci idióta, meg kellene hallgatnia Sofiát, mert szereti, és Sofiának nem kellene ilyen makacsnak lennie, szóval... Igen, benne vagyok - biccentett.
- Ez az! - kiáltott diadalittasan, és pacsira emelte a kezét, amit Szilveszter meg is adott neki. - Van is egy ötletem.
- Ezt még egészen biztosan meg fogom bánni - sóhajtott Szilveszter. - De hadd halljam.
- Lesz az a koncert nemsokára, tudod - A férfi biccentett. Minden évben megrendezésre került ez a fellépés, így ha akarta volna sem felejthette volna el, emellett idén ez volt az utolsó nyilvános fellépés, amin Rebeka részt vett. A lányon egyre jobban látszódott a terhessége, de egyiküknek sem hiányzott, hogy ezen csámcsogjon a média, így Rebeka úgy döntött, hogy a fennmaradó hónapokban nem lép színpadra. A koncertet a Nagyszínpadon tartották, és örök slágereket énekeltek, duetteztek.
- Hogy is felejthetném el?
- Mi lenne, ha Zsoci dalai kicsit kötöttek lennének? - mélázott el a lány.

  Zsoltnak fogalma sem volt róla, hogy a dallistáját Rebekának és Szilveszternek köszönheti, ahogy Sofia sem sejtette, hogy Kero csak azért kérte fel a koncert levezénylésére, mert meggyőzték róla, hogy ez a megfelelő döntés. Arról persze az igazgató nem tudott, hogy mindez azért történik, hogy Zsoltot és Sofiát újra összeboronálják.
  A koncert előtti héten Sofia lebetegedett, ezért napokig nem volt bent a színházban, de Kero és Rebeka is biztosította őt, hogy a zenekar teljes felkészítést kap a kollégáitól, neki pedig kiadták, hogy nézze át a kottákat. Utálta, hogy nem ő készíti fel a zenekart, de nem volt más választása, Kero ragaszkodott hozzá, hogy ő vezényeljen aznap.
  Abban a pár napban, amíg nem volt a színházban, Rebeka látta el infókkal, így például azt is tudta, hogy Zsolt szabadságot vett ki. Bár azt hitte, nem akart hallani a férfiről, és a lánynak is ezt mondta, mégis jól esett neki, hogy ha csak egy ilyen apróságot is, de tud róla.
  Szomorú volt azért, ahogy alakultak a dolgok kettejük között, és minden nap reménykedett benne, hogy felbukkan nála a férfi. Minden alkalommal, mikor csengettek, izgatottan rohant az ajtó elé, hogy aztán hirtelen megtorpanjon, kifújja magát és úgy nyisson ajtót, mintha ezzel szívességet tenne. De egyszer sem Zsolt állt az ajtóban. Mikor pizzát rendelt, s tudta, hogy a futár egy órán belül itt lesz, akkor is azt remélte, Zsolt kopogtat be hozzá. De nem jött. Nem hívta. Nem írt neki. Mintha ők ketten meg sem történtek volna. Betegségére még a bánat és a csalódottság is rátelepedett, s úgy érezte, mintha ez a hármasság képes lett volna ledönteni a lábáról Sofia di Raffaellit. Órákat töltött a kanapén, plédbe csavarva, a televíziót bámulva, s igyekezett nem Zsoltra gondolni. Sikertelenül, természetesen.