Lélekpróba (Percy Jackson fanfiction)

3.

A feje úgy sajgott, mintha egy három tonnás edénnyel ütötték volna le. Nem emlékezett rá, hogy ilyen megtörtént volna, de azért nem volt benne olyan biztos. Az igazság az, hogy semmi nem rémlett neki, kivéve a legutolsó: a szobájában ülve telefonozik. Onnantól elég ködösek a történtek. Viszont a fekete ruhás fiú nagyon is beleégett a retinájába. A hajlott penge fénye, amint az ég felé emelkedik, és a fájdalom, mely a koponyája hátsó részébe nyilal. Ennél többre nem emlékezett. Próbálta megerőltetni magát, de ezzel csak azt érte el, hogy a fejében lévő iszonyatos érzés könyörtelenül csapott le újra.
Újra visszazökkent a jelenbe. El nem tudta képzelni, hogy hol lehet, de az biztos, hogy éppen fejjel lefelé húzzák valami irritáló talajon. Szemeit nem tudta kinyitni, és érezte, hogy az arcán alig maradt bőr. Végre felismerte. Homok. Világéletében utálta a homokot. Kiskorában sokszor megdobálták az osztálytársai, és az érdes szemcsék a szemébe kerülve okoztak fájdalmat. A homokról mindig önmaga jutott eszébe. Kivülről ártalmatlannak tűnik, de belülről iszonyatos fájdalmat tud okozni, szétszed, és nem hagy nyugodni. Aztán ott volt még az anyja emléke is. A tengerparton való piknikezések, és a fogócskák a déli napsütésben. A tökéletesség érzése, amit semmi bem tud elrontani. De mint mindennek, egyszer annak is vége lett. Fájdalmas emlékként furakodott vissza a gondolataiba a szomorú éjszaka, amikor az anyja eltűnt. Még most is hallja a sikolyokat, ahogy az anyja a homokba fúródik, és a tüdeje megtelik homokkal, míg teljesen kiszorítja belőle az élet levegőjét, és elnyomja az utolsó enrgiákat is, mellyel kétségbeesetten próbál a felszínre jutni.
Sírni támadt kedve, de a könny nem csordult ki a szeméből. A forróság teljesen kiszárította. Próbált megfordulni, mely a sokadik kísérlet után végre sikerült. A napfény úgy ömlött az arcába, mint még soha, a friss, tengerparti levegő életmentően áramlott a tüdejébe. Végre fellélegezhetett. Érezte, amint az arcán lévő vér szépen lassan megalvad a levegő hatására, és szétfeszíti az arcát. Szemeibe megannyi könny gyűlik, és végre valahára kimossa belőle az áldáz homokot.
A nap elé viszont újra és újra árnyék vetült. Ralph-nak lelassult az agya a fájdalomtól, de abban biztos volt, hogy ez kapcsolatban van a vontatásával. Ami még furcsa volt, az a csend. Ha egy tengerparton van, akkor biztos, hogy kellene lennie embereknek. Vagy legalább észrevennék, ha egy véres arcú fiú vonaglik a földön.
Jobban szemügyre vette az előtte tornyosuló valamit. Vagy inkább valakit. Egy tíz méteres óriás kezében lévő kötélre volt felkötözve, aki láthatólag nem zavartatta magát. Pergamen szerű bőre hámlott, haja eltöredezett, barna, hosszú. Ruhája sok, bőrszínű, sötétbarna anyagokból állt, melyek nem túl biztató, vastag fonalakkal voltak összevarrva. Ám a fonalak is bizarr látványt nyújtottak: mintha inak lennének. Ralph inkább elhesegette a gondolatot. Próbált megszólalni, de a kiszáradt torkán egy szó sem jött ki. Végül megálltak. Az óriás éhesen, vágyakozón tekintett rá, majd vigyorra húzta a száját.
-Áh, szóval felébredtél!- dörmögte, és megnyalta a szája szélét.- Nagy kár, hogy nem ehetlek meg, pedig szépen átsült már a bőröd, de persze megígértem a főnöknek, hogy nem csak a csontjaidat szállítom le neki.- nyalta meg a száját. Ralph-ot kirázta a hideg. Akár kiről is lehetett szó, nem akarta se az óriás gyomrában, se a ,,főnök" kezei között végezni.
-Mi?- nyögte ki kómás udvariassággal, majd megpróbált felülni. Valami rémlett neki irodalomróráról az emberevő óriásról, de mint minden, ez is ködös volt számára.
-Antiphatész vagyok.-mondta mosolyogva- Remélem finom vagy megfűszerezve.