Lélekpróba (Percy Jackson fanfiction)

1.

A dübörgés egyre erősödött. Annabeth eleinte azt hitte álmodik, és gyorsan a másik oldalára fordult, beleméllyesztve a fejét a párnába. Takaróját magára húzva próbált visszatérni az édes látomásba. A meleg még jobban megnyugtatta, és folytatta az álombeli sétáját a parton Percyvel. Érezte a tenger illatát, a napsütés lágy melengetését, és a homok puha érintését. Egy tökéletesen egyszerű napon voltak túl, amiben semmi nem történt. Annabeth csak erre vágyott. Egyszerű hétköznapi életre, amelyben Percyvel együtt járnak egyetemre, és a legnagyobb problémája, hogy elcseszte a szakdolgozatát. Elhesegetve a gondolatokat, újra hínáragy mellett találta magát. A parton ülve figyelték a lemenő nap fényét, ahogy az egész eget narancssárga és rózsaszín színekbe öltöztette. A fiú napsütötte, izmos karjaival átölelte Annabeth-t, aki csukott szemmel élvezte a pillanatot. A nyári szellő a hajába kapott, magával hozva az oly ismerős, és szeretett illatot, amit a lány soha sem tudna megunni: a tenger illatát.
Újabb dörgés rázta meg a bungallót. Az álom szempillantás alatt köddé vált. Annabeth mérgesen nyitotta ki a szemét, és az órára pillantott. Negyed hét. Ilyenkor még biztosan nem kezdődtek el az órák..merengett magában, miközben kómásan felült. Biztos csak megint a Hermészgyerekek szórakoznak, vagy Héphaisztosz gyerekei munkálkodnak. Megnyugodva, hogy nem késett el, újra visszadőlt az ágyba. Szomorúan konstatálta, hogy az álom addigra már tovaúszott, és már csak a plafon fagerendái bámultak le rá. Aztán meghallotta a kiáltásokat. Eleinte a dörgés elnyomta a hangokat, de már tisztán kivehetők voltak a harci parancsok, és az Árész kölykök ágyúinak hangos dörmögése. Annabeth villámgyorsan felpattant, és a szobában a harci fegyverzetét kutatta. Gondolkodás nélkül vetette ki magát a bungallóból, a reggeli, csípős hidegbe, mely a csontjaiig hatolt. Pizsama és páncél kombójában követte az ugyanilyen felszerelésben lévő táborlakókat, akik a part felé futottak. Hatalmas felhő takarta el a napot, ami sötétséggel borította el az egész tábort az erdővel bezárólag. Rémült nimfák, és kisebb gyerekek rohangáltak, és próbáltak minnél messzebb kerülni a víztől.
Annabeth-nek elállt a lélegzete. Rá kellett jönnie, hogy amit az előbb felhőnek vélt, az valójában nem az volt. Hatalmas, negyven méteres hullám magaslott az egész part vonalában, elmosva a harcosokat, és a szekereket, melyek kétségbeesetten próbálták megszűntetni a jelenséget. A víznek mintha saját akarata lett volna, kezekké formálódott, folyamatosan mozgott, és szinte lehetetlen volt kitérni előle. A homokban félistenek harcoltak mindenféle szörnnyel, olyanokkal, amikkel ezelőtt még a lány soha nem találkozott. Furcsa, különböző testüket, mintha több mitológiai lényből kovácsolták volna össze.
Egy pillanatig még lefagyva állt ott, aztán gyors sprintbe kapcsolt. Az egész táboron átszáguldva végre valahára odaért. Útközben gyorsan levágott egy poklokutya-kígyónő kombót, akit halálsikolyjal küldött a Tartaroszba. Rögtön a harci taktikán járt a feje. A fő probléma a hullám. A víz egyre mosta partra a szörnyeket, démonokat, akik persze rögtön a tábor pusztításába kezdtek. Azt kéne először megsemmísíteni. De hogyan is? Hiszen ez víz. Folyékony halmazállapotú. Talán, ha itt lenne Percy, ő elterelhetné az egészet. Ám valami azt súgta neki, hogy ez még neki sem menne. A folyadék nem megszokott zöld színekben pompázott, készen állva arra, hogy megfojtsa a fiút. Annabeth elhesegette a képet.
Gondolkozva vetette bele magát a harcba. Egy hatalmas rúgással kiütött egy újabb szörnyet, és próbált előrefurakodni a harcoló tömegben. Megpillantotta az Ellelop ikreket. Odaküzködte magát melléjük, és a csata hangos zaját túlkiabálva próbált valamit megtudni.
-Mi történt?- üvöltötte túl az egész kalamajkát, miközben éppen egy hatszemű izéval hadakozott.
-Milyen törvény?- kiabálta vissza az egyikük, amelyből Annabeth persze semmit sem hallott. Értetlenül meredt rájuk a szörny fölött, aki vicsorogva meresztette rá a fogait. A lány végre egy határozott mozdulattal leszúrta, és próbált az ikrek felé közeledni.
-Hol van Percy??-tette fel rögtön a kérdést. Connor értetlenül nézett rá, de egy idő után megfejtette a mondatot. Kezével a hullám felé mutatott. A fiú egy harci szekeren állt, és a hullámmal hadakozott. Habár távol volt, Annabeth egyből sejtette, hogy valami nem stimmel. Percy az oldalát fogva görnyedezett, de nem adta fel a harcot. Erős csapásokat mért a vízre, de semmi haszna nem volt. A lány legszívesebben odarepült volna hozzá, de a figyelmét jelenleg a hozzá közeledő hal-kutya élőlények kötötték le. A lány gyorsan mozgott, és mindig szemmel tartotta a magasan repkedő aranyszekeret, ami a hullám felett próbált meg levegőben maradni. Hirtelen egy hatalmas robbanás hallatszott. A lány azonnal az ég felé nézett, de Percynek hűlt helyét találta. Idegesen vizslatta tovább a látóhatárt, de nem látta. Elszorult szívvel adta meg a végső döfést a szörnynek, aki azonnal aranyporrá lett. Hirtelen megértette a bungallóban hallott dörgéseket. Minden egyes hang, egy szekér elvesztését jelentette. A gombóc a torkában egyre csak nagyobb lett, ahogy az elesettekre gondolt. Gondolatait újra a csatatérnek szentelte. Kaszabolt, vágott, de egyre fáradtabb volt, és végül a földön kötött ki. Egy kígyófejű nő rásziszegett, és lándzsáját a magasba emelte. Diadalmas mosolyra húzta a száját, és döfött. Annabeth felkészült a fájdalomra, de e helyett csak finom por szállt az arcába. Zavartan nyitotta ki a szemét. A parton az összes szörny, valamint a hullám is eltűnt, és csak ugyan ilyen zavart félistenek maradtak. A lány feltápászodott, és a tömegben rögtön Percyt kereste. Szemei a partra siklottak. A víz, és a homok határán egy mozdulatlan test feküdt, ami a hullámok hatására ide oda csúszkált. Annabeth rögtön felé kezdett el szaladni. Percy oldalán hatalmas seb tátongott, amit zöldes szegély vett körül. Halkan nyöszörgött, és a lány keze felé nyúlt.
-Annabeth....-préselte ki magából a szót, majd lehanyatlott a keze.