A területet szinte fák fölé magasodó drótkerítés kerítette el. A két fiúnak viszont ez sem jelentett akadályt, hiszen a közös családi foglalatosság elől menekültek. Hamar elrugaszkodtak a földtől, hogy neki vessék magukat a kihívásnak.
- Anyum tuti kavar apuddal - Chan mindig lényegre törő volt.
- Te annyira beteg vagy, még egy molylepkének is valósabb gondolatai vannak.
- A kicsi, elvakult Jeongin - nevetett a másik.
Jeongin tavaly nyáron már tudott a dologról. Akkor költöztek a városba és az apja egy építkezési vállalatnál lett kisfőnök. Chan anyja egyszer meglátogatta őket, mert az irodán dolgozott és szükség volt pár adatra. Talán akkor látták egymást először, de azonnal működött köztük a kémia. Jeongin egy hétig ki sem jött a szobájából. Az anyja azt hitte depressziós az apja pedig támogatta az elképzelésben, mert pontosan tudta, hogy mi a helyzet. Aztán úgy döntött össze szedi magát és próbál elfelejteni mindent. Chanel csak akkor találkozott, amikor a két család összejárt egymáshoz, és a fiú egyáltalán nem segítette a felejtésben.
Az égen már rég sötétség uralkodott, erre a nagy végtelenségnél is hosszabban uralkodó sötétséget - a fiúk egyetlen fényforrásai - csillagok világították. A környék nem a hibátlan közvilágításról volt híres, a lámpák még este kilenckor sem kapcsoltak fel és volt hogy egyáltalán nem is működtek. Ez egy elhagyatott terület volt. Nagyon régen egy kisebb motel működött valahol a közelben, mára viszont csak a romjai vannak, ahol az életüket utáló és általában ki is oltó fiatalok gyűlnek össze néha-néha - a közvélemény szerint - füvezni és siránkozni.
Egy diófa alatt álltak meg, régen talán ez volt a motelhez tartozó park. Chan oda húzott kettő padot.
- Tudsz tábortüzet gyújtani?
- Nem különösebben tartozik a pozitív képességeim közé.
- Ne mond, hogy még soha nem aludtál a szabadban - kérdezte egy elfolytott mosoly mellett Chan.
- A legextrémebb hely, ahol eddig huzamosabb ideig tartózkodtam az a házunkhoz tartozó gyümölcsös - pirult.
Chan hamar megmutatta neki ezt a mesterséget, majd leült az egyik padra. Lábait a másikon pihentette, a lehető legkényelmesebben helyezkedett el. Zsebéből egy dobozt húzott elő, amiben rendezetlenül sorakoztak a szálak. Ajkai közé vett egyet, farzsebeit végig tapogatta öngyújtóját keresve, aztán meggyújtotta vele cigarettáját. Füstje a tűzével keveredett és szált magasba.
- Mivan? Nem láttál még embert cigizni? - Nézett Jeongin felé, aki eddig nem látott tekintettel figyelte a másik minden mozzanatát.
- De - válaszolta, majd kisebb szüntet hagyva folytatta - ami azt illeti rengeteg embert láttam már cigizni. Az utcán, a buszra várva... De kétségtelenül neked áll a legjobban.
Chan nevetése töltötte be az éjszaka csendjét. Jeongin leült mellé.
- Nézzük meg, hogy neked hogy áll! - Jelentette ki Chan és felé nyújtotta a már szinte elszívott cigit.
- Úgy sem tudlak felülmúlni - foglalt álláspontot Jeongin.
A két tekintet a kelleténél huzamosabb ideig ragadt a másikéban. Chan felült és hosszasan méregette a másikat. Végignézte az egész lényét. Azt, ahogyan teljesen elpirul és megilletődötten takargatja zavarát. Összességében aranyos volt. Egészen addig amíg Chan a saját aurájában nem találta őt.
Gyakran próbál közeledni felé az iskolában is de nem gondolta hogy ilyen érzelmeket táplál felé. Chan úgy gondolta, ezeket az érzelmeket még csírájában kell elfolytani.
- Nem lehetünk együtt, nem is értem miért keresed a társaságomat. Mi annyira különbözünk.
- És a különbség miért kizáró tényező? Miért kéne hasonlónak lennünk?
- Nem tudom. Íratlan szabály, de talán épp megszegjük.
- Dehát csak együtt vagyunk.
- Azzal, hogy együtt vagyunk.
- Azt hiszem már érzem a bűnünket, Chan... Mi lesz akkor ha megcsókollak?
YOU ARE READING
Green room║Jeongchan
Fanfiction❝Hát meglehet, hogy a sors összeesküdött ellenünk ördöggel s pokollal?❞ ↠Jeongchan ↠talán depresszív hangulat ↠erőszak ↠öngyilkos hajlamok
