Green room║Jeongchan

⁰⁵║Hajnal

Chan már hajnalban felkelt. Soha nem volt jó alvó, így inkább a mellette szuszogót figyelte. Minden porcikáját átnézte. Hibát keresett rajta pedig tudta, hogy számára tökéletes. Kicsit őrültnek érezte magát a fennálló helyzet végett, de inkább vele legyen őrült, mintsem nélküle. Jeongin úgy aludt, mint egy kiscica. Igyekezett minél szorosabban bújni a szőkéhez, aki egy cseppet sem volt ellenére a dolognak. A falon elhelyezett órára pillantott. Hajnali négy volt, az eső kisebb szünetekkel lassan két napja zúdult az égből, néha mennydörgéssel zavarva Jeongin álmát. Néha talán össze is rezzent, ilyenkor Chan erősebben ölelte. Biztonságérzetet nyújtott neki.

Aztán szép lassan kihámozta Jeongint szorító kezei közül és a folyosó felé vette az irányt. A szülei nagyon ritkán vannak otthon huzamosabb ideig és ez a hét sem volt kivétel. Üzleti megbeszélések és konferenciák sokaságán kellett részt venniük és ha messze mennek megesik, hogy szobát bérelnek egy hotelban és pár napot ott töltenek kikapcsolódás címszóval.

Lassan ment végig a folyosón, nehogy felébressze a világ legédesebben alvó emberét, akit valaha látott. A bejárati ajtóval ellentétes irányba indult, így az udvarra tudott kilépni, azon belül is a teraszra. A szülei alig voltak otthon és alapból is úgy gondolták, hogy egy ilyen kis ház elég hármuknak. Teljesen igazuk volt, Chan imádott itt élni. Legtöbbször csend és üresség uralta a házat, de végtelenül örült neki, hogy most ketten lakják. Ha csak két és fél napig is.

Leült a hintaágyba és elővett egy szál cigit. Talán nem is volt számára megnyugtatóbb dolog, mint a teraszról nézni, ahogy az esőtől ázott füvet ide-oda fújja a szél.

– Te jó ég! – Szólalt meg mögüle egy hang – hát te nem fázol?

Egy takaróba tekert Jeongin állt az ajtóban. Óvó tekintettel nézett a szőkére, akin egy alsónadrágon és egy szürke pólón kívül semmi nem volt. Hamar oda ment mellé és szívesen osztotta meg vele a takarót. Fejét Chan vállára hajtotta és igazából félig még álomba merülve rebegtette szempilláit.

– Miért ébredtél fel? Még öt óra sincs simán aludhattál volna.

– Hamar feltűnt, hogy nincs mellettem senki – suttogott Chan nyakánál, amire az idősebb csak elégedett mosollyal válaszolt.

Sokáig csendben ültek egymás mellett. Többé nem volt titok, hogy egymásnak lettek teremtve, hiszen ennyi idő után is kölcsönös érzelmeket voltak képesek táplálni egymás felé.

– A szüleid nem lesznek mérgesek, hogy nálad aludtam?

– A szüleim nem tudják, hogy nálam aludtál és valószínűleg a hét további részében sem lesznek itthon, szóval nem, nem lesznek mérgesek – közelebb húzta magához Jeongint, mintha úgy érezné jobban kell vigyáznia rá, hiszen egy óvatlan pillanat és bármikor kámforrá válhat.

Az égbolton villám fodrozódott. Több felé ágazott és mennydörgés zaja ilyesztett Jeonginre.

– Olyan kellemetlenül érzem magam ilyenkor. A karjaid között biztosan biztonságos, de nem megyünk inkább vissza a szobádba?

♡
–

Borzasztóan szeretem írni.
^_^