Ｐａｒｋ Ｊｉｍｉｎ × ＭｉｎＹｏｏｎｇｉ
|Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, Ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélység...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jimin mindennap ellátogatott a kis zeneboltba. Nem telt egy, olyan nap sem, hogy ne gondolt volna Yoongira. Minden reggel azzal a tudattal kelt fel, hogy láthatja és éjszaka azzal aludt el, hogy másnap újra látnia kell. A mindennapjai végre értelmet nyertek. Végre volt valaki, akiért érdemes volt még élni. Az érzései minden egyes vele töltött perctől fogva egyre csak nőttek. A semmitmondó arca végre újra kivirult. Újra tudott mosolyogni, élvezni a napok múlását.
Mikor együtt zenéltek Yoongi-val, mintha a betegsége megszűnt volna és Ő egy átlagos, egészséges, szerelmes fiú lett volna. A zeneboltban élte a legszebb napjait. Csodálatos percek voltak azok. Mikor ujjaik véletlenül összeértek, olyankor az arca mindig egy vörösebb árnyalatot vett fel és szíve egyre gyorsabb ütemet diktált. A mosolyokat, amiket Yoongi-tól kapott a szíve legmélyebb zugába véste, hogy soha se tudja elfelejteni őket.
A zongora tudását is a fiúnak köszönhette. Yoongi mindig megdicsérte, különlegesnek tartotta, hogy Jimin milyen gyorsan tanult. Persze hogy gyorsan fejlődött mivel, mikor Yoongi magyarázott valamit neki, minden szavát itta. Minden alkalommal nagy koncentrációval figyelte a magyarázatot. Nagy oda figyeléssel nézte a fiú mozgó ajkait, mikor beszélt, ilyenkor mindig közelebb hajolt, hogy azután Yoongi mogyoróbarna szemeit tudja intenzíven fürkészni. A késztetés mindig eluralkodott rajta, hogy megízlelhesse a fiú puha, halvány piros ajkait. De mindig visszatartotta ezeket a késztetéseket.
A napok csak teltek és a szerelem egyre csak nőt köztük. Jimin szülei még akkor nem vették észre a fiuk kiruccanásait.
Jimin a boltban mindig boldog volt, de mikor otthonában volt a boldogság szerte foszlott. Az otthona emlékeztette őt arra a tényre, hogy hamarosan meghal. A sivár, rideg szobák emlékeztették Őt a kegyetlen betegségre a leukémiára. Az állapota napról - napra romlott. Egyre gyengébb és soványabb volt. Sápadt arca szinte már falfehér volt, de még akkor az sem akadályozta meg, hogy meglátogassa a boltot. Akkor még úgy érezte, hogy a gyengesége nem győzhet a szerelem ellen. Muszáj volt oda mennie, hogy újra boldognak érezhesse magát, hogy újra láthassa Min Yoongit.
~
- Jimin lenyűgöző milyen gyorsan fejlődsz - dicséri meg a piros arcú fiút. - Te vagy a legjobb tanítványom... lehet azért mert egyben az első is - viccelődik.
- Kamsahamnida! (köszönöm) Igyekszem a legjobban teljesíteni - mondja. Yoongi mosolyogva bólint, majd tenyerével végig simít Jimin vállán.
- Örülök, hogy aznap beléptél ide Jimin - mondja Yoongi félszemmel fürkészve a mellette ülő fiú reakcióját. Ahogy várta Jimin teljesen elpirul, ez a reakció mindig mosolygásra készteti.
- É -én is... Yoongi - néz a egyenesen a fiúra. - Még soha sem találkoztam, olyan kü- különleges emberrel, mint Te - vallja be. Yoongi édesen kuncogva megrázza a fejét.
