Ｐａｒｋ Ｊｉｍｉｎ × ＭｉｎＹｏｏｎｇｉ
|Létezik az, hogy valaki belép egy ajtón, vagy beszáll egy autóba, és amikor meglátjuk, amikor először találkozik pillantásunk az övével, azonnal tudjuk, Ő az? Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélység...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2 é𝖛𝖛𝖊𝖑 𝖐é𝖘ő𝖇𝖇
°𝖄𝖔𝖔𝖓𝖌𝖎 𝖕𝖔𝖛°
Az ember képes elfelejteni egy számukra különleges embert? Képes kitörölni minden vele kapcsolatos emléket? Lehet egyeseknek könnyű, de nekem, még 2 év után sem sikerült elfelejteni Park Jimint. A fiút, aki örökre a szívembe zárta magát.
Azon az esős napon az egész életem megváltozott. Az első perctől fogva tudtam, hogy Ő fontos személy lesz számomra. Amikor először néztem a szemébe furcsa csillogást fedeztem fel benne, ami nagyon kíváncsivá tett. Már akkor tudtam, hogy különleges és a feltételezésem igaznak bizonyult, mert Ő tényleg rendkívüli volt. Vele megtaláltam azt az összhangot, mint eddig senkivel sem. Először azt hittem, hogy megtaláltam a legjobb barátom, de miután jobban megismertem már nem elégedtem meg szimpla barátsággal annál sokkal többet akartam. Park Jimint akartam. És a vágyam nem csillapodott, mikor meghallottam angyali hangját. Akkor már az egész lényére vágytam, szeretni akartam és azt, hogy Ő viszont szeressen. Mindennap vártam, hogy végre megérkezzen. Látni, érezni, megérinteni akartam. A szívem mindig zakatolt, mikor hallottam az ajtó csengését jelezve ezzel, hogy megérkezett. Nem szoktam mosolyogni, mindig csendes, zárkózott típus voltam. De mellette, mintha más ember lettem volna. Csak neki engedtem, hogy lássa a mosolygó, kedves, felszabadult énemet. A vallomást szeretem volna neki adni, de megelőzött. A legboldogabb embernek éreztem magam, mikor érzéseim nem egyoldalúnak bizonyultak. Onnantól kezdve az iránta érzett szerelmem, még inkább feltört belőlem. Minden, olyan csodás, mesébe illő volt.
Két srác, aki mindennél jobban szeretik egymást és szerelmük az örökkévalóságig tartani fog.
Akkor még elhittem, hogy ez így van. De az igazság pofonként ért. Rá kellett ébrednem, hogy ez csak álom maradhat, semmi több. A levél után, több hétig csak a szobámban kuksoltam. Nem ettem, nem csináltam semmit, csak az ágyon feküdtem és gondolkodtam. Az életemen, a jövőmön Jimin nélkül. A levélben az állt, hogy felejtsem el és én megpróbáltam, de nem ment.
Két év után úgy tűnt, hogy jobban vagyok, de cseppet sem éreztem úgy, mintha minden rendben lett volna. A szívem darabokra tört és úgy éreztem, hogy végleg elvesztettem a reményt.
Miután elment a világ nem volt ugyanaz számomra. Először haragot éreztem, iránta mert önző volt és nem mondta el nekem, hogy beteg. De nem sokkal azután a harag helyett hatalmas fájdalmat éreztem.
Álmaiban mindig feltűnik gyönyörű barna szeme és mosolya. A boltban úgy érzem, mintha mindig velem volna. Mintha még mindig ott ülne mellettem a zongora előtt. Zongorázni se tudtam úgy, mint azelőtt. Csak nyomkodtam a billentyűket minden egyes hang hamisan hangzott. Olyan dühöt éreztem, ami elborította józan eszemet és a haragomat a barna zongorán adtam ki. Öklömmel ütem, vágtam a szerencsétlen hangszert. A kitörésem után a zongorára dőltem és bőgtem, mint egy öt éves kisgyerek, aki a nyalókáját akarja. Csakhogy én nem nyalókát akartam, hanem Park Jimint. Ez kábé egy hete történt és most újra itt ülök.
