Hősakadémia / Boku no hero academia / My hero academy

Elsősegély gondok

Meg is érkezett az első történet, amit megálmodtam. Remélem fincsi lett.

Igen, elsősorban IzuOcha rajongó lettem, és megmaradok a laza olykor forróbb romantikázós sztorivonalnál.^^'

***

Uraraka elpakolta a frissen érkezett egészségügyi felszereléseket, elmosta az edényeket, amiket minta tárolásra használtak, majd álmodozva bámult ki az ablakon. Tevékenységét nem folytathatta sokáig, ugyanis az ajtón halk kopogás kíséretében egy félénk, borzas hajú fiatal férfi toppant be. Szemtelenül szeplős arca meglepetést tükrözött, amikor észrevette, hogy kit talált az orvosi szobában.
- Te? - kérdezte meglepetten, s szégyenkezve próbálta dugdosni a jobb karját, amin látványosan megpörkölődött a ruha.
A lány halkan felsóhajtott. Épp ezekért az alkalmakért kezdett el egy éve rendszeresen Recovery Girl irodájába járni. Kérelmezte, hogy plusz tantárgynak felvehesse a gyógyítást is, hiszen ismert valakit, akinek folyamatosan szüksége volt az efféle ellátásra, mert állandóan összetörte magát. Utált tehetetlenül állni felette és várni, hogy valaki megérkezzen, így a saját kezébe vette a dolgokat.
- Se-segíthetek valamiben? - érdeklődte, mintha nem vette volna észre a srác kormos arcát az ütésektől duzzadó szeme környékét s a felszakadt szája szegletét. Az elmúlt években semmit nem változott a stílusa. Állandóan tele volt zúzódásokkal és sebekkel. Testét már ezernyi heg tarkította, s a nagyjának a pontos helyét is ismerte. No nem mintha megleste volna, de hát ki tehet róla, hogy épp az ablakából látszik az a tisztás, ahol a kócos zöld hajú srác magányos edzéseit szokta tartani.
A magányos edzésről szólva, meg sem kellett kérdeznie, hogy mitől van kipirulva az arca, hogy mitől égett meg az edzőruhája.
- É-én csak reméltem, hogy benn találom a tanárnőt - motyogta válaszul, idegesen félrepillantva a vizslató szemek elől, majd megköszörülte a torkát és körülnézett. - De látom nincs itt, szóval nem is zavarok.
Ochako észbekapva szólt utána, mielőtt még kilépett volna az automatikusan nyíló ajtón át a folyosóra. Meglepetten tekintett vissza s megdermed a mozdulat közepén.
- Ezeket én is el tudom látni, nem kell később visszajönnöd! - közölte vele a koromfoltoktól díszes edzőruhájára mutatva. Észrevette a fiú tétova pillantását, így megragadta a szükséges felszerelést és megindult a kezelőasztal felé.
- Ülj fel oda! - utasította s meglepetten vette észre, hogy az lassú, méla léptekkel indul meg, de végül is engedelmeskedik neki. Maga is megilletődött rajta, hogy sikerült mindezt határozottan és magabiztosan előadnia és talán ennek a kombónak köszönhette az eredményt. - Vetkőzz!
Az utasításba nem tudott nem belepirulni, s ha nem a saját zavarával lett volna elfoglalva, akkor észre vette volna, hogy a fiú arca elsötétül a kócos zöld hajkupac alatt, s halvány vörös árnyalattal váltja le az egyébként sápadt ábrázatát.
Megragadta hát a kézfertőtlenítőt s alaposan bedörzsölte vele magát, mielőtt nekilátott az ellátásnak. Deku türelmesen üldögélt az ágyon, majdhogynem láblóbálva nézelődött körbe, hogy ne kelljen az előtte ácsorgó fehér köpenyt húzó osztálytársára bámulnia.
Az odakészített jeges zselével bevont tapaszok türelmesen várakoztak, hogy a lány szépen egyesével szemügyre vegye a karon húzódó égésnyomokat, és egyesével lefertőtlenítse azokat, nehogy szabad utat adjanak egy fertőzésnek a szervezetbe. Nem kevés koncentrálásába került figyelmen kívül hagynia, hogy ne az osztálytársa kemény munkával kidolgozott zsenge izmait tanulmányozza. Halk fújtatással nyelte le gondolatait, amik előtörtek belőle, az edzésnek gondolt eldurvult játék miatt. Bakugo nyilván megint egyre jobban belelovalta magát a durrogtatásba, Deku meg próbált lépést tartani és megmutatni neki, hogy milyen fából faragták. A vége eszeveszett ugrándozás és robbantgatás lett, és az eredmény itt van előtte. Még jó, hogy megúszta ennyivel.
- Valami baj van?
Uraraka felkapta a fejét.
- Mire gondolsz?
Deku félrebillentette a fejét és félénk mosolyt eresztett meg.
- Vicces arcokat vágsz, mióta nekifogtál a törölgetésnek.
- Ez komoly? - az ápoló arcán pír suhant át azon merengve, hogy kiültek az arcára a bosszús gondolatai a kettejük gyermeteg verekedésére gondolva, amik évek óta tartanak, s minden esetben elfajulnak. - Csak elgondolkoztam valamin, rá se ránts.
- Kár, hogy nem tudsz úgy gyógyítani, mint a tanárnő - nevetett rá, hogy oldja a feszültséget. Nem is gondolta volna, hogy ezzel megbillenti azt a bizonyos dolgot a kezelője lelkében, ami a gátlásait azidáig kordában tartotta. Barna szemeivel érdeklődőn vizslatva az arcát, feltette a karjára a következő jeges zselével ellátott tapaszt. Szemei megakadtak a temérdek hegen, amik az évek során gyűltek kollekcióvá a srác végtagjain.
- Honnan tudod, hogy nekem nem megy? - Deku megmerevedett, és lehervadt az arcáról a mosoly. Nem tudott mit felelni, zavarba jött. Butaság lett volna előhozakodnia vele, hogy az ilyesmit nem lehet átadni, hisz ő is egy kapott képességgel próbált éppen boldogulni, mégpedig nem kevés sikerrel. Mi van ha tényleg sikerült a szorgalmas kis osztálytársának szert tennie némi gyógyítási képességre? Tagjai megremegtek a hideg tapasz alatt. - Csukd be a szemed, hogy nyugodtan összpontosíthassak! - Hangzott el az utasítás, s a zöld hajú tétován, de engedelmeskedett. Vajon a teste is beleremegett, vagy csak a lelke, ahogy barna hajú osztályársa a puha kezeivel megfogta az ő sokat megélt kezét, s magához emelve a hüvelykujjaival végig simított rajta. Hátborzongató volt a hunyt szemmel várakozás, s a sérült bőrén érzett puha melegség.
- Érzel valamit?
- Nem! - hazudta rekedt hangon a kócos, miközben elöntötte a forróság az egész testét a közvetlen kontaktus hatására. Még soha nem fordult elő vele, hogy a gyógyító hatású ajkakkal megáldott szanitécen kívül más nőnemű lény hozzáért volna ilyen bensőségesen. Az anyukáját persze eleve nem számolta, hisz nem volt az a puszi osztó típus, és a kapcsolatuk sem volt annyira szoros. Nem tudta, hogy mit kellene éreznie, s amit most abban a pillanatban érzett az megfelelő e. Vagy esetleg bűnös dolog?
A gravitáció képességével megáldott lány az ajkához emelte a kezeltje ernyedt karját, s hozzáérintette az ajkait az érzékeny belső részhez. Lelke reszketett, s arcát elöntötte a forróság. Kizárt, hogy ez a tökkelütött még ne jött volna rá arra, hogy mi folyik körülötte. Az nem lehet, hogy még nem esett le neki, hogy miféle kezelésben részesül.
Vagy mégsem?
- És most? - kérdezte izgalomtól hevesen verő szívvel. Torka teljesen elszorult a választ várva.
Deku nem merte kinyitni a szemeit. A gyomra dupla szaltót vetett és tartott tőle, hogy ha lenéz az asztalról, esetleg lefordul onnan annyira elfogta a szédülés. Ha nem lettek volna évek óta jó barátok azt gondolta volna, hogy csak ugratja őt. Nagyot nyelt, amit nyomban meg is bánt, mert kiszáradt a szája s elakadt a hangja.
- Semmi - hazudta újból. Bár az elszorult torkát és a fickándozó zsigereit nem merte elkönyvelni a kezelés rovására. Szerencséjére nem láthatta, hogy az előtte állónak már füstöl a feje a zavartól és a tehetetlen dühtől egyaránt.
Ochako szeretett volna felkapni valamit, amivel alaposan fejbe kólinthatja a titkon rajongott srácot, de el kellett vetnie az ötletet, hogy még egy utolsó próbára rászánja magát. Hiszen nem ellenkezett, nem?
Nem?
Megnyalta a szája szélét, s lassan elengedte a mit sem sejtő alany karját, hogy az asztal alól kilógó fellépő segítségével egy vonalba kerülhessen a fejük. Mindkét kezét a meglepett srác arcára simította, s ajkaival gyengéd csókot lehelt annak az ügyefogyottnak a cserepesre száradt ajkaira. Kezei alatt érezte megremegni és felforrósodni a kezeltjét. Na erre merje azt mondani, hogy semmit nem érzett, gondolta magában ahogy lassan visszahúzódott tőle. Kíváncsian várta, hogy mit fog mondani, de az a kelekótya csak ült és nagyot sóhajtott.
- Azt hiszem engem inkább nem kell lekezelni - mordult egy bosszús hang hirtelen az ajtóban, s már csak a fáradt szőke tüskehajút látták távozni a kezelőből.
A lány biztos volt benne, hogy ezek után nem tud majd úgy elmenni mellette, hogy ne piruljon el a füle hegyéig. Zavartan nyúlt a kezelőtálcáért, hogy sebes visszavonulót fújjon a félre sikerült kezelés után. Majd hebeg valamit Dekunak, hogy nem sikerült összpontosítania és még nem gyakorolt eleget, de csuklójára egy kéz fonódott, félbeszakítva a menekülő mozdulatot.
Kérdőn pillantott a brokkoli zöld szemekbe, hogy szembesüljön egy mélyen merengő Dekuval.
- Azt hiszem éreztem valamit - tagolta lassan a szavakat, ugyanazzal a komolysággal, amivel tanulmányozni és elemezni szokott dolgokat. - Megpróbálnád még egyszer?
Most Ochakon volt a sor, hogy megdöbbenjen, s elpiruljon, de lassan bólintott. Ezt látva a fiú visszaült ugyanabba a testhelyzetbe, ahogy az előbb helyezkedett el, s lehunyt szemmel várakozott.
A doktorrá avanzsált osztálytársa pedig pánikolva nyúlt újra a puha arcbőrért, hogy könnyedén sikló ujjai ölelésébe vonja a kamasz fejét. A fülében vad ritmust doboló szívvel közeledett felé s amint egymáshoz ért az ajkuk, az addig a kezelőasztalt markoló kezek könnyedén átkerültek az ő derekára. Szíve majd szétvettette a mellkasát. Az élettelen ajkak is megelevenedtek s bár enyhén sós  és vér ízt közvetítettek de határozottan és ügyetlenül próbálták kóstolgatni az övét. Mennyei zsibbadás masírozott végig minden porcikáján, hogy aztán úgy érezze magát, mint egy elgyengült kismadár. Térde megroggyant, s ha az általa gondosan leápolt karok nem tartották volna meg, akkor minden bizonnyal eltaknyol a padlón. Ügyetlen kis csókjukba belefeledkezve még az időt is megállni érezték. Aztán jött az édes, mámoros lebegés. Egyszeriben pihekönnyűvé váltak, Deku kezei a hátát simogatták s azon kapta magát, hogy az ujjaira csavargatja a kusza zöld tincseket. Lehetett volna ennél gyönyörrel telibb az első lépésük egymás felé? Elváltak egymástól, s lehunyt szemmel élvezték tovább a másik ölelését.
- Öhm. Lebegünk - szólalt meg egy percnyi hallgatást s egy torokköszörülést követően a zöld hajú.
- Igen - lehelte álmodozva a lebegést kiváltó személy. - Lebegni jó.
Megjegyzésén zavartan nevetve, karcos hangon szólalt meg álmai lovagja.
- Ez aranyos, de én jobban szeretek két lábbal a talajon állni.
- Oh. Ah - kapott észbe a barna szemű, mikor a mondat értelmét felismerve, észbe kapott és ráeszmélt a valóságra. - Sajnálom! - motyogta idegesen, s a füle mögé tűrt egy rossz felé lebegő hajtincset. A fiú feje mögött össze érintette az ujjait, hogy megszakítsa a levitálásukat, majd mint aki nem tudta, hogy ez következik, ijedten kapaszkodott bele a meztelen vállakba. Deku, légies könnyedséggel kapta ölbe s landolt vele féltérdre ereszkedve, hogy aztán zavartól elvörösödve segítse talpra az őt leápoló lányt, aki hirtelen erős figyelemmel kezdte tanulmányozni a nagyon érdekesnek látszó cipőorrát.
A zavar szinte kézzel tapinthatóvá vált közöttük. Hirtelen nem tudtak mit kezdeni saját magukkal, s talán a másiktól vártak valamiféle biztatást.
- A-kkor én felöltözök. - Közlését tett követte, mialatt a másik gyorsan összeszedegette a fertőtlenítővel átitatott gézdarabokat, hogy kidobhassa azokat. Szorgosnak látszó mozdulataival próbálta húzni az időt, ám sikertelenül. Szótlanságára Deku nem tudott hogyan reagálni, hát a megfutamodást választotta. Sebesen húzta magára az odakozmált felsőit, hogy mielőbb a szobája falai között elemezgethesse a történteket. Lehet, hogy külön füzetet kellene nyitnia az ilyen dolgoknak?
Egyáltalán mit írna bele?
- Köszönöm a segítséged - hadarta céklavörösen, az ajtóval szemezve. Az önjelölt nővérke hümmögött. Félt megszólalni, a torkában ugyanis gombóc duzzadozott, mégpedig jókora. - Esetleg... megismételhetnénk! - bökte ki végül a srác, majd fejvesztve menekült ki az ajtón, hogy a becsukódása után mázsányival megkönnyebbülve dőljön neki. Sóhajtani már nem volt ideje, ugyanis az érintéstől is nyíló ajtó ismét a falba húzódott s ő hanyatt vágódott az imént elhagyott kezelő padlóján. Pillantása még éppen összetalálkozott a levegőbe bokszoló Ochakoéval, akinek az ajkán hirtelen fölényes mosoly terült el. Maga sem tudta honnan vette a bátorságot, de odahajolt a szőnyegként elvágódott fölé, hogy éreztesse vele a helyzet komikusságát.
- Máris visszajöttél ismételni?
Élvezet volt nézni a falfehérré sápadó srácot, ahogy elönti a paradicsomos árnyalat, majd dadogva felpattan s nekimegy a falnak, hogy utána a nyílászáró rését megtalálva pánikszerűen meneküljön el a környékről is.
Szerencsére már nem volt esélye sem meghallani a lány felszabadult kuncogását.

***

Na milyen lett? *__*