Elsöprő érzelmek

Tündöklő reménysugár

Szomorú vagyok. Megint.
Egy pillanatig még boldog voltam,annak ellenére,hogy feszült volt a hangulat boldogan jöttem ki Annától, de most megint előtörtek a fájdalmas emlékek. Az igazi szörnyek nem az ágyad alatt bújnak el, hanem a fejedben üvöltenek. Muszáj meglátogatnom a pszichológusomat.

Útban Hannához(a pszichológushoz) elgondolkodtam az életemen. Tudjátok mitől félek? Az egyedüliségtől! Nem amiatt, hogy egyedül vagyok, hanem azért amire rákényszerít. A legrosszabb érzés amikor egyedül érzem magam, mert akkor jönnek elő a szörnyek és kezdenek beszélgetni. Akkor félek igazán, mert nem tudom megállítani a szörnyeket a fejemben és akkor jönnek elő rémisztő ötletekkel mikor nem tudok védekezni ellenük. Hol marad az én boldogságom? Elhagyhattam útközben, mert hogy engem nem ér el, még a szerencse se ,az biztos!

Bekopogtam és reméltem, hogy nincs páciense. Pár másodperc várakozás után behívott.

"Nicsak nicsak ki van itt! Hogy van a mi kis szárnyaló madárkánk?"- csúfolódott. Jó kedvében van még.

"Segítened kell!"- jelentettem ki kertelés nélkül. Megváltozott arckifejezése és hangneme is mikor látta, hogy komolyan beszélek. Gesztikulált, hogy folytassam miközben ő leült szembe velem egy székre.

"Mindig megkapom a legkreatívabb utat, hogy tönkre tegyem magam. Ha nem is kreatív, de mindig sikerül ártanom magamnak és a körülöttem levőknek."- vallottam be.

"A depresszió már csak ilyen:egy olyan testben élsz, amely küzd, hogy túlélje az agyat, aki mindenáron meg akar halni."- mondta egyetértően. Ő megért attól függetlenül, hogy ő ártott a legtöbbet nekem.

"Talán azért születtem meg, hogy szomorú legyek, egyedül vívjam meg a csatáimat és szenvedjek míg végül meghalok!"- végső elkeseredésemben vagyok. Könnyeim utat törnek maguknak, már nem kell sok és egy zokogó ronccsá válok.

Nagy a csend. Hanna szótlanul ül, engem tanulmányoz. Megakar gyógyítani látom őszinte tekintetén, de elárulja szótlansága, hogy még ő sem tudja hogyan kezdjen hozzá.

"Megjavítunk, ígérem!"- szólt végül. Ezúttal mosoly játszott ajkain, de a szeme nem tükrözte vidámságát. Ajkai lassú mosolya ígéretekkel csábított de szeme sugározta, hogy aggódik miattam.

Tudjátok azt a pillanatot, amikor egy mély lélegzetet kell vegyél mielőtt megszólalnál, mert olyan közel állsz a síráshoz?Pont olyan helyzetben vagyok, nehéz nem sírni.

"Mond, hogy telt a heted ,mi történt veled mielőtt leugrottál volna?"- összpontosított.

"Sírtam, mint minden éjjel. De valószínűleg nem ez érdekel. Nehéz néha elmondani mit érzek, mint ahogy most is. De megpróbálom."- vallottam be.

"Csak úgy tudok segíteni ha betekintést adsz a fejedbe. "- biztatott.

"Lassan elvesztem önmagam valahol a sötétségben. Eltévedek és félek nem találók vissza. Régen voltak jó napjaim és rosszak egyaránt, de most a jók rosszakká váltak és a rosszak rosszabbá. Gondolataim felemésztenek, megpróbáltam nem gondolkozni de a csend ugyanúgy gyilkolt. Néha csak annyit tudok tenni, hogy fekszek az ágyban és remélem hogy hamar elalszok mielőtt széthullók."- adtam ki mindent magamból. Lassan megeredtek könnyeim már nem tartottam vissza, mert nem volt értelme. Szalvétát nyújtott hagyott lenyugodni.

"Tudod mi a meghatározása a halálnak?"- kérdezte.

"Nem tudom,hogy mire akarsz kilyukadni."- vallottam be.

"Halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul. A vallások egy részének teológiája szerint a halál a földi élet vége, amely után az ember az isteni akaratnak megfelelően a másvilágra kerül, megsemmisül vagy a saját testében vagy más alakban újjászületik. "- jelentette ki.

"Ez logikus is, de van egy fontos dolog amit nem említenek! Az emberek lehetnek halottak még azelőtt, hogy tényleg halottak lennének. Belül üresek.
Nem éreznek semmit a sok fájdalom, szenvedés miatt így belül tompák, üresek annyira, hogy halottnak is nevezhetjük őket. Ők olyanok mint a robotok érzelem nélküliek csak annyiban különböznek, hogy táplálkoznak és lélegeznek. "- folytatta. És igen ez így igaz, van mikor én is így érzek.

"Addig jó ameddig nem jutsz el idáig. Ebben az állapotban már tényleg nem tudnák segíteni."- vallotta be. Reményt nyújtott meg így is. Ő az egyetlen aki megért engem, eltudja képzelni mit érezhetek. Könnyeim megeredtek újból, de nem a fájdalom miatt hanem a remény miatt.

"Azt akarod mondani, hogy még van esélyem?"- kérdeztem reménykedve. Bólintott válasz gyanánt és mosoly jelent meg arcán. Egy őszinte mosoly volt és akkor kezdtem el igazán reménykedni.

Sziasztok. Az év utolsó napja van...remélem jól telt az évetek és kívánok egy új jobb esztendőt. Jövőre találkozunk és megtudjuk mi történt Emmával, kiderítjük Anna titkát és betekintést nyerünk Hanna fejében is.