A szenvedő és a szemtanúk

8.Házinyúlra nem lövünk

8. Házinyúlra nem lövünk

 

Három nap telt el, de az az éjszaka még mindig nem hagyott nyugodni. Mit keresett a lány a szobámban, de még jobban aggasztott, hogy hallja Belfegort. A kislányt visszavittem a szobájába, és meggyőztem, hogy a macska biza nem beszél, az a mobiltelefonom volt, csak a macska párnája mellett tartottam. Béna hazugság volt, de a lány nem kérdezősködött, és nem adta jelét annak, hogy nem hinné el. Igazából nem is beszélt tovább. Épp csak a nevét mondta meg. Mary. Miután ágyba dugtam, leültem az ágya mellé, és megvártam, míg elalszik. A szobám üresen fogadott visszatérésemkor.

A következő három napban Belfegor nem volt hajlandó beszélni. Sehol, semmi áron.

Az Alkimía és szörnyegeteit nem olvastam tovább. Még féltem az igazságtól. Éreztem viszont, hogy nem halogathatom soká.

A három nap furcsa dolgokat szült. Minden éjjel, más–más időpontban megkondult a kápolna harangja. Valaki él benne. Vagy valami. Egyre több aggasztó  tényező lépett játékba. Én pedig elhatároztam, hogy minden rejtélyt meg fogok fejteni. Kerül, amibe kerül. Egyszer még a kíváncsiságom visz a sírba.

Az earlt nem láttam megérkezésem óta. Nem értem, minek neki orvos, lassan azt sem tudom, hogyan néz ki.

A harmadik nap délutánján épp a szerszámos ládám tartalmát vizsgáltam át. Így hívtam a kis bőrtáskát, amiben az orvosi eszközöket tartottam. Szikék, fogók, érszorítók, egy sztetoszkóp, meg ami belefért.

Hirtelen kicsapta valaki az ajtómat, és lihegve megállt az ágyam előtt. Ijedtemben elejtettem a szikét, amit épp megéleztem. Majdnem beleállt a combomba. Elég bosszús lettem. Az ajtóban az öreg Dennis állt. Ilyen öreg korban képes volt rohanni idáig!

- Mi történt, Dennis ? – kérdeztem megvárva, hogy abbahagyja a lihegést, közben pedig bepakoltam a szerszámaimat.

- Doktor úr, megjöttek a vadászok ! – mondta, még lihegett, ezért szünetet kellett tartson.

- Ezért rohant ? Nem kellene a maga korában. – Már épp ecsetelni akartam, hogy miért nem, miket is okozhat ilyen kései szakaszában az életnek a túlzott megerőltetés, amikor félbeszakított.

- Lőttek...Meglőttek... – mondta elfúlva. – Meglőtték Heat úrfit. – nyögte ki végül.

Stone mégiscsak talált vadat.

- Akkor bizony jobb lesz, ha sietünk, mondtam, már az ajtóban, szerszámosládámmal a kezemben.

Nem éreztem félelmet. Az elmúlt az első néhány műtétem után. Lőtt seb. Nem olyan szörnyű. Nem kell mélyre vágni vagy felnyitni a pácienst. Volt már rosszabb helyzetem is. Mielőtt idejöttem, szereztem némi tapasztalatot kis kórházakban. Csoda dolgokat lát az ember faluhelyen egy kórházban. Csak úgy repkednek a fülek az ír partokon.

Heat szobája a társalgó előtti ajtó volt, a lépcsőhöz közel. Tudtam, hogy ott vannak, hallottam a zajokat bentről. Berohantam.

A szoba az enyém mása volt. Nem volt semmi kreativitás a lakberendezőben ? Vagy így kedvezményes volt a bútor az Ikeában ? Fel – há – bo – rí – tó. Ahogy Stone mondaná.

Heat az ágyban feküdt. Combján és karján vértől átázott szoros kötés volt. Hope egy székben ájuldozott a sarokban. Stone pedig szigorúan, egyenesen, mint egy sudár szálfa az ágy mellett állt, és büszkén nézett le az elejtett vadra.

Az ágy másik oldalára álltam. Heat mosolygott, próbált megszólalni, de erőtlen volt. Homlokához érve éreztem, hogy forró a láztól. Szinte sütött.