A szenvedő és a szemtanúk

13.Az első kulcs

13. Az első kulcs

Hope az ablakban nézte végig, ahogy Belfegort az örök sötétségbe küldik. Amint a macska kimúlt, elégedett mosollyal elhúzta a sötétítőt. Én is ott voltam. Végig Belfegor mellett maradtam.

Dennis kifizette a vadászt, de meg nem köszönte neki a munkát.

Belfegor tetemét egyikünk sem akarta az udvaron hagyni, meg akartuk neki adni a megfelelő végtisztességet. Én fogtam a hátsó két lábát, Dennis az elülső kettőt, és elindultunk vele a kert felé.

Mivel a kutyák ketrecénél érte a vég hű barátomat, az út hosszú volt a kertig, nem bírtuk ki csendben Dennisszel.

- Kár érte. Szerettem ezt a macskát. Olyan intelligens szemei voltak. – Mondta Dennis.

- Én is nagyon kedveltem. Elég sok időt töltött a szobámban. – Válaszoltam neki.

- Tudja, Doktor úr, ha rajtam múlt volna, nem lövetem le. Ez a macska nem ok nélkül támadt. Itt él velünk hosszú évek óta és senkit sem bántott. Nem tudom elhinni, hogy csak úgy leharapta volna Hope kisasszony kezét. Teljesen kizártnak tartom. – mondta az öreg a fejét ingatva. – Valami rosszat szimatolok én itt, Doktor úr. – a kastélyra mutatott, ahogy elmentünk mellette. – Látja a kastélyt? Ez nem csak a Willox család szimbóluma, ez maga a család. Amióta áll az épület, a Willoxok lakják. Néhány évvel, körülbelül tízzel ezelőtt gyönyörű büszke épület volt, amikor még élt a ház asszonya is. A halála után viszont a kastély omlani kezdett. Nem volt vészes. Viszont amióta ideköltöztek a gyerekek, félő, hogy leomlik az egész. – mondta. – Nem tudom mire vélni ezt, de rossz jel. Nagyon rossz.

- Dennis, az épület nem leomlott. Ez a kastély rothad.

- Nem csak a kastély, Doktor úr. Én mondom magának, az emberek is benne! – mondta.

A kert egyik sarkába érve elkezdtünk ásni. Elég mély gödröt ástunk, majd belehelyeztük és elföldeltük a macskát. Dennis otthagyta a földbe szúrva az egyik lapátot, mert holnap hoz egy fakereszetet, hogy megjelöljük a sírhalmot.

Hálásan megköszöntem neki mindent, és visszamentem a kastélyba. Elég későre járt, mikor beléptem a főbejáraton. Körbementem, kellett egy kis séta, egyedül a gondolataimmal, egyedül a gyászommal. Ha rajtam múlt volna, Belfegor is a kriptába kerül. Nagyon lesújtott a halála.

Ahogy beléptem a folyosóra, rögtön benyitottam kopogás nélkül balra az első ajtón. Hope szobájába.

A férje nem volt a szobában, valószínűleg megint a könyvtárban dolgozik.

Az ágy mellett, az egyik éjjeliszekrényen rengeteg gyertya állt. Egy kereszt köré voltak elhelyezve, valamiféle oltár lehetett. Megmondom  őszintén, nem igazán értettem milyen vallású is lehet Hope.

Ő maga az oltár előtt térdelve imádkozott. Az ajtó nyikorgására kapta fel a fejét. Köszöntött, nem valami kedvesen.

- Mit akar, Doktor úr ?

- Beszélgetni akarok magával, Miss Hope. – Válaszoltam, és helyet foglaltam az ágya szélén. Vele szemben. – Szerencse, hogy nincs itt a kedves férje, így nyugodtan tudunk tárgyalni – mondtam.

Próbáltam úgy viselkedni, mintha nem próbált volna megölni nemrég.

- Soha sincs itt. Csak aludni jár ide. Miről akar tárgyalni ? – száraz és nyers volt  a modora.

- Mindenféléről. Az ott a maga istenének, vagy micsodájának az oltára? – mutattam rá.

- Igen, és ez nem az én istenem. Ez az egy Isten, teljesen azonos a katolikus Istenséggel, csak a mi vallásunk a fény képében tiszteli őt. Ennyi a különbség. Mondja, Doktor úr, maga hisz Istenben ?