A szenvedő és a szemtanúk

15.Transzmutáció

15. Transzmutáció

 

A zár hangosan kattant, mint egy vadászpuska ropogása. Belöktem az ajtót. Lassan, csikorgó sikítással tárult ki előttem, mintha lelke lett volna, és zokogott. Bizsergő hidegség futott végig rajtam a fejem búbjától a lábujjamig. Félelmetes atmoszférája volt annak a kis kápolnának. Pedig még be sem léptem, sőt még csak nem is láttam akkor, hogy mi vár  rám odabent.

Ahogy átléptem a küszöböt, úgy éreztem, hogy a teremben levő sötétség egy nyúlós, ragadós massza, amely szépen lassan melegével elnyel engem. Belesüppedtem a puha ingoványos homályba. Féltem, hogy többé ki sem jutok. A lámpám fénye túl apró volt, és mintha ő is félne, félénken, sokkal gyengébben pislákolt, mint odakint.

A kápolnában oda nem illő szag fogadott. Klór, formalin, kén, nátrium és sok más az orvosi rendelőkben és műtőasztaloknál megszokott szag kavargott a helységben. Köztük az emberi belsőség és a halál fanyar bűze. Egyre jobban úgy éreztem, valami nincs itt rendben. Nem kellene itt legyek, inkább menekülnöm kellene, minél messzebb ettől a helytől, de a kíváncsiság, kegyetlenül ostorozva, mint egy egyiptomi rabszolgahajcsár, beterelt a terembe.

Pár lépést távolodtam az ajtótól, amikor lábaim lépcsőbe ütköztek. Három lépcsőfokot másztam meg. Féltem, hogy elesek, ezért erősebbre tekertem a lámpámat. Most már jól láttam, hol vagyok.

Tíz–tizenöt kórházi ágy volt a teremben elrendezve, négyzet alakban. Az ember azt hitte volna, hogy egy katonakórházban van. A terem másik végében egy fekete cilinderes alakot láttam két ágy között.

Az ágyakat jobban megnézve észrevettem, hogy nem üresek. Mindegyikben emberek feküdtek.

Nagyjából tizennyolc–húsz éves fiatalok. Testeiken varratok futottak. Egyiknek a keze hiányzott, másiknak az arca, volt olyan, akinek a mellkasa volt felnyitva. Belenéztem, és teljesen üres volt. Minden belső szerv hiányzott, mint amikor kitépik a vattát egy plüssállatból. Voltak testek, amelyeken a végtagok bőrszíne különbözött. Több emberből összevarrt testek. Egyik fiatal lánynak a mellei hiányoztak, a lyukakon pedig látni lehetett a mozdulatlan szívet. Mindegyikből erős bűz áradt. Pedig igazán jól voltak tartósítva.

Mi ez a hely? Mi a franc ez a hely?

Egyre gyorsabban haladtam a cilinderes alak felé, már nem mertem a testekre nézni, már nem bírtam rájuk nézni. Ez a kápolna olyan volt mint, egy halálgyár.

Az utolsó előtti ágysorhoz értem. A fekete cilinderes alak közvetlen előttem állt, nekem háttal. A két ágy, ami között állt, le volt takarva, csak két huppanó volt.

Megfordult. A lámpámat letettem magam mellé, egy két fejjel rendelkező test ágyára, bár az egyik fejnek hiányzott az arca, a másiknak pedig indokolatlanul sok volt.

Az earl volt az. Arcán sátáni mosollyal fogadott.

- Üdvözlöm, Doktor úr az én kis műhelyemben. – Tárta szét a karjait, mintha meg akarna ölelni.

- Maga... Maga...egy szörnyeteg! Mit művel itt ?

- Kísérletezem. Segítem a tudományt. Az üres emberek ezt nem érthetik meg. Maga viszont nem az, ezért is engedtem ide be, hogy megcsodálja a munkámat. Hát nem gyönyörű? Az élet és halál palotája! Itt kereszteződik a Pokol, Menny és a Föld vágánya. És mindenről én döntök!

- Maga nem isten. Istenek nem léteznek. – Mondtam hidegen.

- Ó, azt tudom jól. Én sem hiszek az istenekben. Csak hátráltatnák a munkámat az idegesítő szabályaikkal. Pedig nem is ők hozták azokat. Mindent mi, emberek alkottunk. A világot, azt, ami benne van, a szabályokat és törvényeket, amik mozgatják! Mindent ! Viszont vannak, akik el akarják hitetni velünk, hogy nem formálhatjuk tovább. Tévedés! Nézze csak! Nézze!  - mondta és odament egy hullához. A fiúnak hiányzott minden ujja.