A Vajákok évszázadok óta egy dologra lettek teremtve: Arra, hogy szörnyeket öljenek.
Ríviai Geralt viszont nem mindig cselekedett így.
· ✧ ⋆ · ✧ ⋆
Mert nem mindenki választhat...
─ Szóval akkor, elég sivár életet élhettek így kettesben... - jegyezte meg a lány, miközben már Geralt előtt ülve Keszegen, Vengerberg felé haladtak.
Kökörcsin zsörtölődve a nyomukban, újabb dalokat kezdett el dühében költeni. Igazán érdekes pillanatok egyik volt az, mikor Geralt mást is felengedett maga mellé Keszegre. A férfi nagyon kényes volt a lovára, s Kökörcsin is tudván ezt jól, kisebb féltékenység töltött el, de dalaiban igyekezett kiélni felgyülemlő dühét.
─ Igazából, elég érdekes életünk van, ha tudni szeretnéd! - mondta fennhangon a bárd. - Annyi kalandban van részünk, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy én vigyázok Geraltra vagy ő rám!
─ Mindig rám marad ennek az ostobának az istápolása... - morogta előre a lánynak, miközben az csak elmosolyodott.
─ Tetszel nekem, vaják! - mondta egy kisebb hallgatás után. - Gondolom sokkal tartozom, amiért kihoztatok onnan.
─ Hát, mivel a nagybátyádhoz nem viszünk, ezért valahol máshol kell pénz után kutatnunk. De tőled nem kérek semmit. Eljuttatunk Erszényeshez, és vele rendezek majd mindent. Nála biztonságban leszel.
─ És honnan tudod, hogy hol van?
─ Emlékeim szerint utoljára Vengerbergben láttam. De ha már nem lenne ott, biztosíthatlak, hogy kapunk útbaigazítást. Hisz nem minden nap fordul meg egy druida ilyen helyeken.
Geralt kellemesen társalgott a lánnyal, amíg Kökörcsin haragját egyik pillanatról a másikra rémület vette át. Recsegéseket hallott, és fülsüketítő nevetések hangját.
─ Geralt... - mondta remegő ajkakkal. - Azt hiszem társaságunk van. - nyelt egy nagyot, miközben egészen Keszeg mellé szegődött.
Geralt macskaszemeivel azonnal a fák mögötti részre pillantott. Tudta, hogy nagy baj van készülőben. Érezte az ereiben s a csontjaiban a bizsergető veszélyt. Érezte a szagokat, a bűzölgő jövevényekét. Leszállt a lóról és előrántotta az ezüst kardját. Szörnyetegekre számított. Ádáz, ronda pofájú bestiákra. Ám, azok akik megtámadták őket, rosszabbak voltak minden szörnynél.
Eira Keszegen maradt, és lassan simítgatta a paci szőrét, hogy megnyugodjon, miközben az ő szemei is vészjóslóan ide-oda cikáztak, ellenség után kutatva. Nagyon új volt még számár a világ, sosem látott ennyi fát és ennyi füvet sem. A madarak kellemesen dalolásztak, de mindez mit sem ért, mivel bajban voltak. Elég nagy bajban...
─ Maradj a lovon! - adta ki a vaják a parancsot.
Rikkantás hangzott fel, majd Geralt nagy meglepetésére a legveszélyesebb szörnyek törtek elő a fák mögül: Emberek voltak. Igazi, hús-vér valójukban. Geralt ámulatában eldobta az ezüstöt, és az acélkardját rántotta elő, majd kaszabolni kezdte a támadóikat. Egyszerre hatan támadtak rá, de tudta jól, hogy még többen vannak. Kökörcsin felsikkantott, és már ide-oda ugrálva próbálta elkerülni a kardok, és fejszék sercegését.
Eira rémülten kapott magam mögé, miközben az egyik szakállas férfi leakarta rángatni őt Keszegről, aki csak oda fordulva felemelte mellső patáit és a férfiba rúgott. A lánynak erősen meg kellett kapaszkodnia a nyeregben, ha nem akart leesni róla. Fogalma sem volt, hogy mi is történhetett pontosan, de segítenie kellett a vajáknak.
Leszállva Keszegről, előrántott egy kisebb tőrt a lóra erősített nyereg oldalán lévő tokból, majd teljes testével a küzdő felekhez fordulva, megforgatta kezében a pengét. Ríviai acél volt, bár ehhez ő nem igazán értett, de használni annál inkább tudta. A felé közelítő férfinek egyetlen nyisszantással elvágta a torkát, s a vörös vére a ruhájára förccsent, amitől hirtelen meghőkölt.
Már megszokta, hogy meg kell védenie magát, de még új volt számára, hogy nyílt terepen tegye ezt, nem pedig egy olyan helyen, amit már úgy ismert, mint a saját tenyerét. Geralt felé pillantott, aki éppen nagy harc közben, nem vette észre a mögötte osonó baltás férfit.
─ Geralt! - kiáltott fel a lány, majd egy jól célzott mozdulattal a támadó férfi fejébe állította a pengét.
─ Azt mondtam, hogy maradj a lovon! - kiáltott oda a férfi.
─ Ha ott lennék, már rég megöltek volna! - mondta dacolva a lány, majd kihúzta a tőrt a férfi koponyájából, melyből szüntelenül ömlött a vér.
─ Geralt! - kiáltott fel Kökörcsin a másik irányba mutatva, ahonnan egy újabb csapat érkezett.
A vajáknak gyorsan kellett cselekednie, nem volt túl sok idejük. Ő talán elbírt velük, de ahhoz más eszközöket kellett alkalmaznia... Keszeghez sietve egy kis fiolát húzott elő az egyik erszényéből, majd Kökörcsinre és Eirára pillantott. Szó nélkül lépett a lány mellé és megfogva a csípőjét felültette a lóra. Eirának ellenkezni sem volt ideje.
─ Kökröcsin! - fordult Geralt a bárd felé. - Jól figyelj most rám! - szemeit vészjóslóan fúrta a férfiéba, aki csak nyelni tudott egyet rémületében. - Ülj fel Keszegre, és meg se álljatok, amíg nem értek a városba, megértetted?!
─ Én... én nem... - hebegte a férfi.
─ Kökörcsin, menj! - kiáltott rá Geralt, mire a bárd csak ismét nyelve egyet határozottan bólintott, és a lóhoz lépve felpattant rá Eira mögé. Még egyszer hátranézett Geraltra, akinek a szemei már veszélyesen elsötétültek, és az szemgödrei körül kisebb véraláfutás keletkezett.
─ Veled mi lesz? - kiáltotta még oda neki, de a vaják már nem tudott válaszolni. Berogyasztva térdét, két kézzel markolta meg az acélpengéjének markolatát.
– Indulj! - szólt rá Eira Kökörcsinre, mire a ló csak szélsebes vágtázásba kezdett.
Keszeg sosem vágatott még úgy, ahogy akkor. A menetszél szinte majdnem lefújta a két félt a lóról, de még így sem voltak elég ügyesek. Ahogy a ló vágtatott át az erdőn, ismét rikkantást hallottak. Kökörcsin erősen markolta a zabla szárát, de a szorítása abban a pillanatban csillapodni kezdett, ahogy szúró fájdalmat érzett meg a vállában. Eira szemei elkerekedtek, mikor alig pár centire a füle mellett hallotta elsuhanni a nyilat, amely Kökörcsin vállába állt. A bárd kínkeservesen felkiáltva, azonnal elvesztette az eszméletét, és lezuhant Keszeg nyergéből. A lány a férfi nevét kiáltva akarta elkapni a szárat, hogy megállítsa a lovat, de esélytelen volt. Két kéz lerántotta őt Keszegről, és az utolsó emléke két barnán csillogó gonosz szempár volt, amikhez egy mosolygó női arc is társult...
