𝐂𝐇𝐀𝐎𝐒 ( the witcher )

𝔠𝔥𝔞𝔭𝔱𝔢𝔯 𝔱𝔥𝔯𝔢𝔢

ALKU
────────── ✦ ──────────

A lány sokszor eltanakodott már azon, hogy vajon, hogyan is fog alakulni a hátralévő ideje?
Direkt nem az "élete" szót használta. Mivel ez, amire ő kényszerült, sosem volt életnek nevezhető. Ez rabság volt, és a kínkeserves magány. Sokak jártak már ott, nála. De egyik sem jutott ki élve, mivel a tűz tomboló haragja mindig megkapta azt, amire vágyott. Ám, akkor mégis kifogott valaki Eirán, s az a valaki nem más volt, mint Ríviai Geralt.

─ Na mit mondasz, hercegnő? - kérdezte egy halvány félmosoly kíséretében a vaják, még mindig megkötözött kezekkel, Kökörcsinnel az élen.

─ Ne nevezz így! - sziszegte a lány, miközben ide-oda járkálva tanakodott.

─ Szóval, mégsem te vagy a vártoronyba zárt hercegnő, aki arra vár, hogy megmentsék?

─ Nem én akartam ezt az életet! - szinte prüszkölve köpte a szavakat a lány.

─ Viszont, már ezt éled! - dacolt a férfi.

─ Magyarázza el már végre valaki, hogy mi folyik itt! Geralt, meg fog ölni minket! - szólalt fel Kökörcsin is a hallgatásból.

─ Ne aggódj Kökörcsin, nem fog minket bántani. - Geralt a szemeit ismét a lányéba fúrta. - Kellünk neki ahhoz, hogy kijusson.

─ Honnan tudsz te ilyen sokat, vaják? - ráncolta értetlenül a szemöldökét a lány.

─ Hallottam már cifrább történeteket is. A nagybátyád felbérelt, hogy megöljünk téged. Családi viszály. - Eira hallgatott. - Mondd el, hogy mi történt veled, és segítünk rajtad!

─ Na és mondd csak vaják, mégis miért kéne bíznom benned? Először ide jössz, hogy megölj, aztán azt mondod, hogy segíteni akarsz?

─ Jelentkezők híján, nincs jobb megoldás a gondodra. - rántotta meg vállát a férfi.

─ Igazat mondd, Eira. - felelte a sárkány. - Nincs más lehetőség, te is tudod.

─ Dacyan, kérlek, hagyj minket magunkra! - Eira ahogy a sárkány felé pillantott, az csak kissé megdöntve a nyakát, kinyitotta hatalmas szárnyait, és felreppent az égbe.

─ Nem csak ő van itt egyedül, igaz? - kérdezte a vaják, de a lány nem válaszolt, hanem melléjük lépett, majd megfogta Geralt vállát.

─ Becsülendő a sok dacoló beszéd, mely elhagyja ajkaidat, vaják. De talán okos is egyben? - kérdezte egy gonosz mosoly kíséretében a lány, majd csak egyszerűen elővarázsolta a tőrét a semmiből. Kökörcsin nagyon nyelt. Geralt pedig csak állta a pillantást.

─ Mit akar azzal? - kérdezte a bárd. - Geralt, Geralt csinálj valamit! - hangjában már érezhető volt a pánik. A vaják még mindig a lány szemeibe nézett. Próbálta kifürkészni a múltját, a vágyait, a szándékait, de képtelen volt rá. Túl erős volt.

─ Tedd, amit tenned kell! - felelte végül, és előre fordítva a fejét, megszakította a szemkontaktust.

─ Pontosan azt teszem. - mondta Eira, majd egy egyszerű suhintással kettévágta a kötelet, mely összekötötte Geralt kezeit Kökörcsinével.

A lány azonnal hátrébb lépett, majd eltüntette a tőrét. Kökörcsin kapkodva futott beljebb a szakadék pereméről. Arca vörös volt a melegtől, ezért amint arrébb tudott futni, mélyen beszippantotta a friss levegőt. Geralt nyugodtan hámozta le csuklóiról a kötelet.

─ Hol vannak a kardjaim? - kérdezte egyszerűen.

─ Csak lassan a testtel! - kapta el ismét a pillantását Eira. - Elvágtam a kötelet, de még koránt sem engedtelek el titeket! - Geralt nem felelt. Szép lassan elindult a lány felé, aki még mindig állta a szemkontaktust. Nem mozdult, egy másodpercre sem rezzent meg a testének bármelyik porcikája sem.

─ Halljuk hát akkor az igazságot, hercegnő! - mosolyodott el gúnyosan a vaják, majd megkerülve a lányt, leült az egyik sziklára. Kökörcsin lassan mellé ült, és mindketten a lányt figyelték.

─ Esti mesét akartok? - tette karba kezeit a lány, s az égre pillantott, ahol már a csillagos ég látványa terült el.

─ Gondolom, nincs más választásunk. - felelte a bárd.

Eriának, bár kedve lett volna élve megperzselni a jövevényeket, nem tehette. Tudta jól ő is, hogy nincs már több esélye, s minden bizonnyal a prófécia, melyet az átkozott boszorka jóvoltából jövendöltek meg neki, már jó párszor elhangzott az élete során. De addig a bizonyos napig, sosem teljesült be. Ám, akkor valami kisebb reménysugár megcsillant a levegőben, mely oltalom alá vonhatta a lány sorsát.

A sors... - gondolta Eira. Undorodott a sorstól. Őt kárhozatra ítéltette, olyan dolog miatt, amihez csak köze sem volt. Csak éppenséggel, rosszkor volt rossz helyen, s ezt legjobban, ő sínylette meg. Borzalmas dolgokat kellett átélnie. Túl kellett élnie, miközben a kiutat kereste.

A léte élet és halál között cikázott, minden egyes nap. De arra nem számított, hogy egy napon, a megjövendölt prófécia valóban beteljesülhet, ezzel felszabadítva őt, s egy újabb veszedelembe taszítva a sorsát.

Szörnyű dolgokat tett, amikkel nem mindig volt képes együtt élnie, de muszáj volt megtennie azokat, hogy egyszer végre, ő is az lehessen, aki.

─ Ha az igazságot akarjátok, nos hát legyen, megkapjátok! - pillantott le rájuk a lány. - De fel kell, hogy készítselek titeket arra, hogy ez nem egy kedves történetnek fog hatni, ha egyszer be tudom majd fejezni!

─ Hidd el, valahogy csak megbirkózunk majd vele. - felelte nyugodtan a vaják.

─ Azt kötve hinném, Ríviai Geralt! - mosolyodott el a lány szomorúan. - Minden azon a napon kezdődött, mikor megfogantam...
- Eira felemelte egyik kezét, majd egy egyszerű fénycsóvát varázsolt elő. A láng a kezeiben táncolva, megvilágította vérvörös szemeit, melyet akkor, ismét a vajákra emelt. - Aznap lettem én, Gwendeithi Eira. A sárkányok szülötte. - mondta elhaló hangon.