Lost in Chaos → The Witcher

| Második fejezet |

A V A L E N E

Vannak dolgok az életben, amik elől nem menekülhet az ember. Példának okáért, ilyenek a családi ügyek, a hamis ígéretek, vagy a végzet, amit keservesen próbálsz lefutni, nehogy utolérjen.

Valamint Triss Merigold is épp ezek közé tartozott.

Karba tett kézzel figyeltem a hullámzó gyertyalángok fényeiben a varázslónő arcát, aki türelmesen várta a válaszomat, miután hosszú perceken keresztül hallgattam a meséjét, amiért két napot utaztam.

Finoman fogalmazva is csalódott voltam.

– Nem.

– Ugyan már! – dobta a levegőbe tehetetlenül a kezeit, és kisepert a szeme elől egy göndör, barna hajtincset. Mindig is irigyeltem a haját meg a kitartását. Azonban a makacssága volt az a dolog, ami nélkül le tudtam volna élni egy életet.

– Nem – ismételtem meg, és ellöktem magamat a hideg tartóoszloptól. – Abba egyeztem bele, hogy neked segítek, nem Foltest királynak.

– Az majdnem ugyan az – lépett hozzám közelebb, miközben én már a táskámat karoltam fel az egyik közeli asztalról. A vállamra kanyarítottam a nehézkes táskát, és a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincsemet. Néha hibának érzem, hogy ilyen hosszúra hagytam.

– Nagyon nem – néztem újra fel Trissre.

Mélybarna szemeiből szomorúság sütött, de még ez sem árnyékolta be a szépségét. Majdnem egy évtizede, hogy utoljára láttam, de mintha egy napot sem öregedett volna. Először még Aretuzában találkoztunk, fiatal varázslónövendékekként. Hamar rájöttem, hogy ez a fajta mágia nem nekem való, és amint csak tehettem, megszöktem Aretuzából, az Akadémiáról, ami varázslókat nevel. Megvolt az ára, amit bőven meg is fizettem, de ha Tissaia de Vries, az Akadémia kancellárja nem akarta volna, hogy élve kijussak onnan, még a szökésem ötletelése közben megölt volna.

Iszonyatosan nagy mázlim volt, hogy kiszakadtam abból a körből, erre tessék, a múltam egyik bájos démonja segítséget kér tőlem, és a szívem fájt amiért cserben kellett hagynom.

Halkan sóhajtva elléptem Triss mellett, és a kijárat felé vezető folyosóra léptem. Ráérek később gondolkodni a következő utazási célomon, mikor már kikerültem ennek a várnak a fojtogató falai közül. Azonban Triss nem adta fel ilyen könnyedén.

– Három hónapja vagyok itt, Ava – mondta, ahogy kissé lemaradva tőlem magyarázott tovább. – Meglehet, hogy Foltest bérelt fel erre, de senki mást nem tudok, aki jobban értene a gyógyításhoz.

– Ismerek egy nagyon jó gyógyírt szörnyek ellen – mondtam rideg hangon, ahogy a vállam felett átpillantottam rá. – Az ezüstkard általában mindent visz.

Triss úgy torpant meg, mintha csak meglöktem volna. Tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám, és ahogy lassan felé fordultam, láttam az arcára kiülő elszörnyedést.

– Mi történt veled? – kérdezte szinte suttogva, ahogy az arcomat kémlelte mélybarna szemével. – Régen bármit megtettél volna, hogy megments egy emberi életet.

– Így van – bólintottam, és felszegtem az államat. – Egy emberét. Gyilkos szörnyeket nem mentek meg. Te is pontosan tudod, mit érdemel.

A fejemet hitetlenkedve megráztam, és tovább indultam a gyertyákkal megvilágított folyosón. A magassarkú csizmám sarka visszhangot vert a folyosó kőfalain, ahogyan Triss-é is, ami elárulta, hogy továbbra is követ engem.