A V A L E N E
A karjaimat szorosan összefontam a mellkasomon, ahogy Triss mellett lépdelve egyre közelebb értünk a régi, mostanra elhagyatott királyi várhoz. Minden nap napfelkeltekor és naplementekor váltották az őrséget, főleg az emberek és a király érdekében. A királyéban azért, hogy ne keltsen ennél is nagyobb felháborodást, amiért semmit nem tesz az embereket lemészároló szörny ellen, és az emberek érdekében azért, hogy némileg nagyobb biztonságban érezzék magukat.
Kár, hogy egyik fél sem érezte ezektől jobban magát.
A bejárat mellett húzódó várfalat megközelítve megpillantottunk egy hóban guggoló sötét alakot, aki épp a kapuba állított őröket figyelte. Küldtem egy kérdő pillantást Triss felé, aki nem tűnt annyira meglepettnek, hogy rajtunk kívül mást is talált itt. Triss magabiztos léptekkel közelítette meg az alakot, én pedig, mivel mást aligha tehettem, egy fáradt sóhajt hallatva követtem.
– Elküldtek Temeriából – szólalt meg tárgyilagos hangon Triss, ahogy megállt a fehérhajú alak mögött.
Geralt vetett rá egy pillantást a válla felett, majd a tekintete rám ugrott. A szeme elidőzött a fejemre dobott csuklyámon, és az aranyszín szemeit kissé összehúzta, mintha csak egy rejtélyt próbálna megoldani. Egy apró mosoly jelent meg az ajkamon, ahogy figyeltem a férfit, akit a szemünk előtt küldött el a királyságából a király, és most itt várta a pillanatot, mikor osonhat el az őrök mellett az elhagyatott várba.
– Ugyan már... Ilyen kilátással! – intett a vár felé, ahogy a hangjából csak úgy csöpögött a szarkazmus. Szórakozottan elmosolyodtam, és a tekintetem követte az irányt, amerre intett. A két kapuőr úgy tűnt, mint akik bármelyik pillanatban elfutnának akár egy erősebb szélfuvallattól is.
Nem mintha nem lenne okuk félni. Valószínűleg egy olyan szörny rejtekénél álltak őrt, ami bármiféle megerőltetés nélkül képes lenne elintézni mindkettőjüket.
– Meg fogod ölni a hercegnőt? – szólalt meg újból Triss, ahogy ő is a várkaput figyelte. Erre Geralt ismét felénk fordult, a hangját halkra fogta.
– Nem kell a bányászpénz.
– Ahogy az enyém se – vágta rá Triss kissé idegesen, mintha csak személyes sértésnek vette volna. – Ki neked ez a lány? Miért érdekel?
Geralt állta a nő tekintetét, majd lenézett a földre. A homlokomat ráncolva figyeltem a férfit, akinek a fajáról hosszú történetek szólnak, mennyire nincsenek érzelmeik és hogy csak szimplán gyilkológépek. A Pokol szökevényei. Minél tovább figyeltem, annál kevésbé láttam értelmét azoknak a régi leírásoknak a vajákokról. Nem mintha olyan sok maradt volna fenn, hogy megkérdezze bárki is, hogyan volt ez az egész pontosan.
– ... Előbb te! – biccentett Triss felé – Láttam, hogy beszél veled Foltest és az embere. Miért segítesz a csökönyösökön?
Triss makacsul hallgatott, és pár pillanatig farkasszemet nézett a vajákkal. Geralt tekintete ismét rám ugrott, mire megvontam a vállamat.
– Rám ne nézz, én csak miatta vagyok itt – böktem az állammal Triss felé, mire kaptam a varázslónőtől egy szúrós pillantást.
– Egy ilyen legendás alak, mint te bizonyára több módját is ismeri az őrök kikerülésének – jegyezte meg Triss halkan, ahogy ismét az őröket figyelte.
Összenéztem Geralttal, és az arcát figyelve gondoltam, hogy ugyan az jutott eszünkbe. A kezébe fogott egy nagyobb követ és egy laza karmozdulattal átdobta a várkapun. A kő egy hangos csattanással ért földet odabent, és egy még hangosabb, fenyegető visszhangot vert maga után. Az őröknek több sem kellett, úgy rohantak el onnan, mintha csak egy hadsereg üldözné őket.
أنت تقرأ
Lost in Chaos → The Witcher
خيال (فانتازيا)Avalene-nek egy emberöltő óta nem volt otthona. Követte a háborúk nyomait, és ahol szükség volt rá, ott használta a képességét és életeket próbált menteni. Roppant kevesen tudták a nevét, de a vörös csuklyás köpenyéről bárhol felismerték: A Gyógyító...
