Lost in Chaos → The Witcher

| Hatodik fejezet |

Szerintem meghalt.

Lehetséges véletlenül embert ölni egyáltalán?

Valamint ha teljesen véletlenül is történt volna, miért érzek ekkora bűntudatot miatta?

Hitetlenkedve megráztam a fejemet, és a kezemet amin a körmömet rágtam idegességemben, megtámasztottam a mellem alatt támasztott karomon. Némileg jobban éreztem magamat attól, hogy átöleltem magamat, miközben a Geralt által kikötözött, eszméletlen férfit figyeltem.

Néha egészen megkérdőjeleztem az épelméjűségét, de főleg az enyémet. Bár minden tiszteletem, hogy nem ölte még meg a férfit. Ostrit felé egyszerre éreztem mérhetetlen dühöt és sajnálatot: dühös voltam amiért ezt tette egy lánnyal – nem beszélve arról, hogyan gyalázta meg Adda emlékét –, de sajnáltam is érte amiért ennyire menthetetlen eset.

De legfőképpen azért sajnáltam, amire épp Geralt szánta el magát.

Vetettem még egy tétova pillantást a vállam felett a vajákra, aki épp a hercegnő szobájának törött ablaka előtt állt és bámult kifele az éjszakába. Nemrég hagyta abba a cuccaival való matatást, és az azóta ránk telepedő csend minden egyes eltelt másodperccel egyre nyomasztóbbá vált. A hideg futkosott a hátamon pusztán a gondolatra, hogy alig pár méterrel alattunk egy vérszomjas szörny pihen, csakis arra várva, hogy mikor jöhet elő. Nem akartam még csak a vár közelében sem lenni, mikor a striga önálló életre kel, erre most éppen mit csinálok? Öngyilkos küldetésbe kezdek.

Ha innen élve kijutok, Triss még megbánja.

– Geralt – szólaltam meg suttogva. A gyenge hangom megtörte a csendet, és a halál kellemetlen érzete körbe lengte az egész szobát. Utáltam mindent, ami itt volt.

A vaják felém fordította a fejét, az ablakon beeső holdfény arca csupán egyik oldalát világította meg. Úgy nézett ki, mint egy fehérhajú kaszás: jelenlétével pusztán halált és pusztulást hozott. Megpróbáltam nem úgy tekinteni rá, mint amilyennek a feljegyzések és pletykák állítják, de nagyon nehéz egy olyan benned élő képet lerombolni, ami évtizedek óta cseppet sem változott.

– Mi lesz, ha nem fog felkelni? – biccentettem Ostrit mozdulatlan teste felé. Geralt visszafordult az ablak felé.

– Fel fog – adta a rövid, csöppet sem kielégítő választ.

Megforgattam a szemeimet, és ugyan olyan, cseppet sem csillapodó idegességgel dőltem neki az egyik komódnak, mint amivel először betettem ide a lábamat.

– Azt mondtad válaszokat adsz a kérdéseimre, Avalene.

Megremegtem. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevemet. És az igazat megvallva, tetszett ahogy kiejtette a száján. Mintha csak azt akarná mondani, hogy édes, csoda, vagy tőr. Mintha nem is igazán a nevemre, hanem másra koncentrálna közben.

– Biztos ez a legmegfelelőbb időpont egy kérdezz-felelekre? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy újra rápillantottam. Épp egy újabb táska tartalmát vizsgálta.

– Míg arra várunk, hogy ez a rendkívül értékes emberi hulladék magához térjen, bőven van időnk – mondta úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Felhorkantottam az Ostritra akasztott jelző hallatán, és egy szórakozott, apró mosollyal az ajkamon hajtottam le a fejemet. Valószínűleg semmi értelme nem lenne vitatkoznom egy vajákkal.

– Igazad van – vontam meg a vállamat. – De szerintem te sem tudod pontosan, hogy milyen kérdésekre kellene válaszokat adnom.

A szavaimat néma csend követte, és egy pillanatig azt hittem, hogy meg sem hallotta amit mondtam. Kissé a testemmel is felé fordultam, hogy jobban ráláthassak. A megfeszült vállából és lehajtott fejéből arra tudtam következtetni, hogy fején találtam azt a bizonyos szöget.