Lost in Chaos → The Witcher

| Ötödik fejezet |

A V A L E N E

– Egy idióta vagyok – suttogtam magamnak, ahogy újra pörgettem magamban azt, mire is készülök.

Tettem egy ígéretet Trissnek még sok-sok évvel ezelőtt, hogy bármikor szüksége lesz rám, csak szólnia kell, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki. Mert egyszerűen ilyen volt a természetem.

Valamint a másik ok, amiért cselekvésre szántam magamat, az a magamnak tett ígéret. Az, miszerint ha megmentettem egy embert, mindent megteszek, hogy életben tartsam, mert a Sors nem ok nélkül sodorta az utamba az embereket. Egy olyan hülye ígéret volt ez, amit még a gyógyító pályafutásom elején tettem magamnak, és emiatt jelenleg átkoztam magamat.

Én és a hülye ígéreteim. Sose jutunk közös dűlőre, és a vége mindig csak sírás.

Ahogy egyre közelebb értem az elhagyatott várhoz, a távolban kiszúrtam egy masszív alakot, aki épp a várhoz vezető híd felé vette az irányt. Pontosan tudtam, ki lehet az, és reméltem hogy még időben elérem.

Megszaporáztam a lépteimet, és amilyen gyorsan csak tehettem, utána siettem. A vállamra akasztott táskám minden egyes megtett lendületes lépésnél az oldalamnak csapódott, ezzel is valamelyest lassítva engem, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Az üvegcsék a táskámban összecsörrentek, még több zajt keltve az amúgy nesztelen éjszakában. Minden olyan csendes volt és meghitt: majdcsak nem túl csendes az én tetszésemnek. Bár volt egy olyan halovány gyanúm, hogy ez az este folyamán meg fog változni.

– Geralt! – szólaltam meg félhangosan, nem is remélve, hogy egyáltalán eljut hozzá a hangom még időben.

Ám valamilyen csoda folytán mégis meghallott.

Még a híd lába előtt megtorpant, és mint aki nem is hisz a fülének, hátra pillantott a válla felett. A táskáját a vállán egyensúlyozta, és olyan határozottan állt ott, akár egy kőszikla. Semmi sem tudta volna megrendíteni a hitét vagy akár az akaratát, főleg akkor, ha az illető tudta mire készül. Én pontosan tudtam, mire határozta el magát.

De miért éppen most akarja eldobni magától az életét?

Szinte futva közelítettem meg, tudva, hogy nem sok időm van. Már az is egy csodával ért fel, hogy megvárt, nem akartam tesztelni a szerencsémet azzal, hogy még tovább váratom.

Lihegve álltam meg előtte, és a kezemmel kisimítottam az arcom elé hulló tincseimet. Hátra kellett billentenem a fejemet hogy fel tudjak nézni az arcába, amiről a zavaron és kíváncsiságon kívül semmi mást nem tudtam leolvasni. Egy vajáktól mondjuk már ennyi is óriási haladás volt.

– Őrültségre vetemedtél – volt az első dolog, ami kijött a számon. Geralt erre persze csak unottan megforgatta a szemeit, és komótos léptekkel újból indult tovább az eredeti célja felé. Bosszúsan felsóhajtottam, ahogy követtem a példáját. – Tudom, hogy nem állunk közeli ismeretségben, de hallgass rám, legalább most!

Hosszas csend követte a mondatom, és már egészen azt hittem, hogy talán nem is hallotta amit mondtam, mikor aztán hirtelen megtörte a csendet. Még csak felém sem vetett egy árva pillantást sem, célegyenesen a híd közepére függesztette a tekintetét ahogy mellette haladtam.

– De ismerlek – mondta halkan. A szemöldököm ráncba ugrott ahogy a profilját figyeltem, várva a további folytatást. – Csak nem tudom még, hogy honnan.