Lost in Chaos → The Witcher

| Hetedik fejezet |

Remegő térdek. Bizonytalan, sietős léptek.

Kapkodó lélegzet, az egész testemet összerántó görcs.

Az összes gondolatomat elnyomó eszeveszett, fülsüketítő dobogás – a szívverésem őrült ritmusa.

Úgy éreztem hogy a kicsi szívem nemsoká felmondja a szolgálatot, mielőtt még teljes rövidzárlat kerítené hatalmába az eszemet.

A hátamat a hideg kőfalnak vetettem, és a sötét plafonra függesztettem a tekintetemet, próbálva visszanyerni az uralmat a testem felett, valamint minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ignoráljam akár csak pár pillanat erejéig is a környezetemet.

Le kell nyugodnod, Ava.

Mégis hogyan, mikor alig pár méterre egy emberevő szörny rohangál úgy, mintha nem lenne holnap?!

Ha így folytatod, számodra egészen biztosan nem lesz.

Csodás, most már a belső hangom is ellenem fordult.

A fejemet az engem támasztó hideg falnak hajtottam, és fájdalmas grimaszba torzult az arcom, ahogy fájdalom nyilallt a jobb vállamba. A bal kezemet a sebre szorítottam, de az égető érzés csak nem akart csillapodni.

– Az istenekre! – szisszentem fel, és az arcom elé emeltem a kezemet. Vastagon borította be a feketén csillogó nedves, meleg folyadék: legalább is a jelenlegi sötétségben csak fekete szurokként tudtam kivenni.

Meglehet, hogy gyógyító létemre a szokásosnál nagyobb gyakorisággal néztem szembe véres tagokkal, földöntúlian csúnya kiütésekkel és olyan kórokkal, amikről a többség még csak nem is hallott, de a saját vérem látványa kissé mindig is kiakasztott. Ugyan melyik ember kedvelné az elvérzés látványát?

Közel sem volt olyan súlyos sebem hogy az elvérzéstől kelljen tartanom, de több kellemetlenséget is okozott, ami majdnem olyan rossz volt.

1. A domináns kezemet érte a striga egy csapása, és mázlim volt, hogy Geralt időben tápászkodott fel a szörny előző csapásából, így súlyosabb sérülést nem szenvedtem el. Ám lényegében használhatatlanná vált a karom.

2. Az évek óta legjobb barátom, a hű társamként szolgáló vörös köpenyem valamelyik félreeső folyosó poros padlóján hevert, ahol a striga meglepett engem, miközben valami megoldást kerestem hogyan éljük túl Geralttal.

3. Az összes főzetemet tartalmazó táskámat a köpennyel együtt lerántotta a szörny.

Szóval az összes védelmi eszközöm egy régi ezüst tőr volt a csizmám szárába tűzve, amit valami oltári csoda folytán még nem hagytam el. Görnyedve kirántottam a tőrt, és a mellkasomhoz ölelve azt, oldalra fordítottam a fejemet, a szörny holléte után hallgatózva. Nem mintha annyira meghatotta volna a strigát hogy egy számára vajazókéssel akarom ellene felvenni a harcot.

Ha Geralt most látott volna, biztosan kiröhögte volna a szánalmas próbálkozásomat. Nem mintha valaha az életében akár egy mosolyt is megeresztett volna.

Hallottam a striga és a vaják távoli küzdelmének zaját: az ezüstlánc csörgése, a striga csatakiáltása, Geralt nyögése. A kezem megremegett, és az ajkamba harapva próbáltam erőt venni magamon hogy megmozduljak végre. Én voltam az, aki önként beleegyezett, sőt, ragaszkodott, hogy segítsen neki, most pedig itt bujkáltam egy eldugott szobában.

Szánalmas.

Kisanyám, nézz szembe te a halál arcátlan alakjával!

Még mindig a hideg futkosott a hátamon ahogy eszembe jutott a striga alakja, amint a plafonról leugorva előttem termett, és a figyelmetlenségemet ki is használta. Ez nem fordulhat elő többet.