Lost in Chaos → The Witcher

| Első fejezet |

A V A L E N E

Az ősz közel járt.

Megjelölte a fák leveleit, illatát a langyos, a sötétedéssel egyre hidegebb szél hozta, és bár senki sem látta, mindenki érezte, hogy itt van. A város utcáin sajnálatomra nem volt ilyen erős a hatása; ilyen szempontból hiányoltam az erdőszéli házikómat, amiben évente alig öt alkalommal szálltam meg. Előnye és hátránya is van annak, ha az ember mindig úton van.

Az ideiglenes lakhelyemként jelenleg Ghelibol szolgált. Jó volt a fekvése a közeli folyóval kereskedelem szempontjából, és közel voltak a hegyek is. Még nem döntöttem el, hogy inkább délnek veszem az irányt vagy északkeletnek. Az ősz közeledtével csábított a déli rész, tekintve, hogy a telet a hegyekben akartam tölteni: nem volt még egy olyan elvetemült lélek, aki önszántából a hegyekbe bujdosna télen, épp ezért akartam odamenni.

A fejemet kissé lehajtva ballagtam az úton, lassú léptekkel közeledve a fogadó felé, ahol szobát béreltem. Nem volt túl olcsó, de itt legalább nem fenyegetett a veszély, hogy valami fertőzés visz majd el, vagy kirabolnak. Ahogyan azt is tudtam, hogy a kocsmáros hűséges a vendégeihez, és ha valami gyanús alak kérdezősködne utánuk, szemrebbenés nélkül mondaná azt, hogy még csak a város határán se lépett át egy ilyen személy.

A kocsmába belépve megcsapott a sör, füst és némi izzadság szaga. Odabent, leginkább a fülledt levegő miatt, sokkal jobb idő volt, de ennek ellenére sem vettem le a fél arcomat takaró csuklyámat. Szerettem megőrizni az anonimitásom, kerülni a feltűnést, ezért is voltam olyan jó abban, hogy láthatatlan legyek. Senkinek még csak fel sem tűnt, hogy beléptem a kocsmába, és ez teljesen meg is felelt. Túl voltam egy kimerítő kiránduláson a város másik felén lévő Üvegházban, úgy éreztem végre kijár az a kiérdemelt sör.

Kerültem a szemkontaktust a vendégekkel, és egyenesen a pulthoz mentem. Közben elmentem egy négy férfiből álló csapat mellett, akik fokhagymaszagot árasztottak és igen megérett már nekik egy borbélyi látogatás. Hahotázva hívták oda a fiatal felszolgálólányt, hogy töltse újra a korsóikat. Jobbról valahol a kocsma másik végében összetört az üveg, amit hangos káromkodás, majd nevetés követett. A felszolgálólány kezében egy nagy kancsóval sietett el előttem, szőke fonott haja majdcsak a derekáig ért. Miközben megtöltött egy korsót, a vastag, barna szakállat viselő szélső tag vigyorogva rámarkolt a lány fenekére, mire a lány felkiáltott és odébb csapta a férfi kezét. A társai felröhögtek, míg a lány arca mély pírba borult.

Az állkapcsomat szorosan összeszorítva mentem el mellettük.

A pult egy árnyékosabb végébe húzódva felültem egy magasabb székre, a kápámat épp csak annyira hajtottam hátra, hogy kényelmesen kilássak alóla. A szemeimet körbe járattam a kopott faborítású falakon és a gyanúsan meghajló kő tartóoszlopokon. Az ablakon keresztül gyér fény szűrődött be, de csak a falakon lévő fáklyáknak hála lehetett normálisan látni. A nappalok egyre észrevehetőbben rövidültek, aminek hála csak még nagyobb volt a nyüzsgés a kocsmában.

A kezeimet a pult szélén támasztottam meg, óvatosan méregetve az előttem elterülő csillogó, ragacsos foltot. Ötletem sem volt, mi lehetett az, de nem akartam beletenyerelni.

A nyakamhoz nyúlva végigsimítottam a vékony ezüstláncon lógó medálomon, és a pult mögötti kocsmárosra emeltem a tekintetem. Épp másik két férfivel beszélt, első ránézésre kereskedőknek tűntek. Halkan felsóhajtottam, és vártam, hogy végre befejezzék az idegesítően hangos és jókedvű dumálást, és az italomat kikérve utána elvonulhassak a szobámba.