SWEET CHAOS; hellevator | ✓

15.

Felix kezei megremegnek az egész lényét maga alá temető rettegés kegyetlenségétől, telefonját pedig alig-alig tudja a stabil éjjeliszekrényre helyezni, ugyanis elméjét behálózza egy gyötrelmes emóció, egy gyilkos, tornádóként pusztító gondolat, mely a lelkét összeroppantó következményeket engedi láttatni.

Mindig ez van, amint meghallja kintről, hogy csapódik a bejárati ajtó, testének minden egyes porcikája összhangban rándul össze, szemeiben pedig sorakozik egy-egy sós óceán, s azok várják oly' lelkesen, hogy szökőárként szánthassák végig rengeteg kis szeplőcskével borított, szépséges arcát, majd onnan szabadulhassanak a lehető leghamarabb, erről pedig Felix úgy vélekedik, mintha még azok is undorodnának tőle, mintha menekülni vágynának - de nem hibáztatja őket, szíve szerint ő sem tenne mást.

Hátra akarja hagyni folytonosan bűnben megmártózó testének minden egyes kis részletét, fel akarja oldozni darabokra összetört lelkének minden egyes aprócska atomját, hogy ha a fellegekben össze tán' nem is tevődhetnek, de legalább nyugalommal szállhassanak tova, mint a virágszirmok egy száraz időszak beköszöntekor - el akarja hagyni a gyötrelemtől túlcsordult zivatart, hogy önmagát tönkretéve válhasson eggyé a földdel, az éggel, a természet gyönyörével, s maga mögött hagyhassa a szenvedéseket, amiket ez a borzadályos világ tapasztaltatott meg önvalójával.

A percmutató kínzó lassúsággal táncolja körbe az óra számlapját minden egyes alkalommal, mikor tudja, hogy ismét megtörténik, ismét elveszít magából egy részt, s hiába van tisztában a ténnyel, hogy elkerülhetetlen ennek bekövetkezése, mégis minden egyes minutumban ott él benne a vágy, hogy egy nap tesz mindez ellen, hogy megakadályozza azt, hogy testét és lelkét egyaránt bántalmazza - nem akar szenvedni, nem akar bűn részesévé válni, nem akar apja akarata szerint élni, cselekedni, nem akarja, hogy valaki a helytelen élvezeteinek játékszereként bánjon vele újra és újra; mindig, mikor úgy óhajtja, arra van kedve. Cselekedni akar, mégis a tehetetlenség erős marka torkára szorul, s elzárja minden menekülését.

És ez a nap sem más, a gyötrelem ismét eljön, nyílik a szoba ajtaja, a vágytól megcsillanó szempár pedig rémületet szül; minden Felix-ben lakozó remény szélsebesen tovaszáll. Úgy érzi, csupán csak van, tehetetlenül fekszik a matracon, mint mindig, akarata ellenére is megtörténik, mint mindig. Szinte rutinszerű a folyamat, megszokni mégis képtelenség; apjának minden egyes megmozdulásával nyöszörögve szökik ki a kis szeplős angyalból az élet iránti vágy, hiszen úgy érzi, nincsen rá semmi szükség, nem kell ő erre a világra. Egy letépett, könyörtelen gyilkos által vérbe mártott rózsának tartja magát, semmi többnek; már nem ártatlan, nem látja ábrázatát szépnek, hiszen úgy érzi, a hervadás útján halad előre minden egyes alkalommal, mikor megérzi, hogy szülője teste ránehezedik, lihegése megüti fülét, a fájdalom pedig végigkúszik gerince mentén, ekkor pedig minden cselekedete hiábavaló: akaratlanul helyezi kezébe a sorsát.

Úgy gondolja, hogy ő kevés és gyenge; éppen olyan, mint egy haldokló, szirmait vesztett rózsaszál az út mellé hajítva - csupán azzal a különbséggel, hogy ő nem távozhat, nem múlhat el, nem adhatja fel földi létének minden gyötrelmét.
Nem enyhíthet ismeretlen magaslatokra felszökkent szenvedéseinek kegyetlenségén; nem engedheti lelkének, hogy felszabaduljon, majd magasra szárnyaljon.
Elméjében pedig most az forog, hogy talán már ott sincs helye - minden egyes porcikáját bűnben úszónak érzi; anno bele lett lökve egy végtelen óceánba, ő pedig eltévedt a fellegeket nyaldosó hullámok hátán; nem találja többé az utat vissza a valódi önmagához.

Szobát félhomály uralja, azonban Felix agyára még így is sűrű, szénfekete köd nevezedik, próbál eltűnni, semmissé válni, nem érezni sem fizikailag, sem lelkileg, mégsem képes kikapcsolni önmagát; úgy gondolja, hogy még biológiailag is csak egy félresikerült selejt.
Talán az élet űz vele kegyetlen tréfát, de elvesztette humorérzékét, ugyanis nem veszi észre, hogy a festői arcon végigszáguldó gyémántcseppecske csupán csak egy keserű segélykiáltás, egy kegyelemért való, szánalmas könyörgés, melynek semmi értelme, semmi haszna - az apa tovább hajszolja az élvezeteket fiát kihasználva, mely az érintett felé csak azt sugallja, hogy egy ócska eszköz, ami már nem jó semmire.

Felix pedig úgy érzi, mindez nem is áll messze a valóságtól; véleménye szerint nem kell senkinek és nem jó semmire sem. Még most is csak arra gondol, hogy ezt Changbin-nak is be kellene látnia. Elméjét ellepik a gondolatok, amik szerint ő csupán csak egy roncs, akire a fiúnak nem kellene pazarolnia az idejét, mert csak csalódást okozna, a reményt pedig szertefoszlatná.
Nem akarja, hogy majd az idősebb is szánalmasnak vélje, hogy olyannak lássa, amilyennek ő tartja magát.

Felix nincs jól, úgy érzi, hogy nem elég jó, össze van törve darabokra, atomjaira szakad, széthull a világegyetemben, szirmait elfújja szerteszét a viharos szellő. Hurrikán tombol érzéseinek viharos tengerén, hogy végezetül kiölhessen mindent, s majdan, mikor mindennek vége, mikor Felix teljes mértékben kihasználtnak érezheti magát, magányában elérkezzen hozzá valami alaktalan démon, aki lelkéből újabb darabot cipel magával, hogy egyre és egyre jobban fogalma sem legyen arról, ki is ő; ki ez a fiú, akit mindössze csak egy reményvesztett szerencsétlenségnek vél, aki bűntől bemocskolt ágyneműhuzaton fekszik könnyektől áztatott arccal.

S most, mikor erőt vesz magán, hogy felkeljen, minden egyes porcikáján végigfutkos a sajgó fájdalom, mégsem ennek tulajdonít figyelmet - úgy hiszi, ezt érdemli. Körbeszemlélve látja, ahogyan a ruhák szerteszét hevernek, ahogyan a bűnös tett nyomai kísértenek; fájó szorítás a csuklón, lilás szívásfoltok a mellkason, tenyerébe maró körmei mentén kicsorduló, ujjain végiggördülő vércseppecskéi, melyek éppen úgy csöppennek le, mintha egykori valóját siratnák. Azt, akit talán soha nem kaphat vissza; meglehet, sosem lehet már az, aki volt, aki őszintén nevetett a boldogságban lubickolva.

Soha többé nem szerezheti vissza egykori mivoltját, így pedig nem akar létezni. A földi lét csupa reménytelenséggel van övezve, ő pedig ebből nem kíván, mégsem cselekszik. Lomhán felöltözik, hiába szabadítaná meg testét a történtek mocskától - tudja, egyrészt ellenszegülne apja akaratával, másrészt pedig már nincsen ereje; létezni is alig van elegendő lélekjelenléte.

Felix zokogva és reményét elveszítve kuporodik össze a matracon, s bebújik vékonyka takarója alá. Nem, a legkevésbé sem álmos, hanem csak menekülni kíván remélvén, hogy biztonságra lelhet, hogy soha többé nem kell felnyitnia pilláit ebben a gyötrelmes világban.