SWEET CHAOS; hellevator | ✓

38.

Válaszüzenetet nem küldve csúsztatja zsebébe telefonját Changbin, majd lábait gyorsan váltogatva rohan vissza Felixhez, hogy megbeszélhessék a dolgokat, hogy együtt mindent megoldjanak.
Az idősebb fiút nem érdeklik a kérdő és értetlen pillantások; csak sebesen kapkodja lépegetőit felváltva, nem sokkal később pedig már a lépcsőfokokat hagyja maga után egészen addig, amíg el nem éri a harmadik emeletet - de még ekkor sem lassít le.
A megszokott kórterem ajtajához siet, ahol egyetlen, aprócska minutum erejéig megtorpan, azonban nem bizonytalanodik el - többé már nem -, s éppen emiatt a zárat szinte feltépi, hogy újból szeme elé tárulhasson szíve csillagának meggyötört, ám így is elkápráztató alakja.

Bezárja az ajtót, majd szélsebesen Felix irányába rohan, hogy ismét karjai közé zárhassa, s mivel a sós könnyek által áztatott arcú, fiatalabb fiú tudja szívtolvajának szándékát, egyből feltérdel a kényelmetlen ágyra. Abban a momentumban, mikor ténylegesen odaér hozzá Changbin, szinte nyomban az ölelésébe borul, teljesen elveszik karjai között, s úgy szorítja, hogy soha ne tűnhessen el - nélküle. Az idősebb pedig belátja, hogy valójában nem is akar sehova sem menni - mintha otthonra lelne Felixet ölelve, ezt az állapotot pedig nem akarja maga mögött hagyni. Görcsösen kapaszkodnak a pillanatba, legfőképpen egymásba, s mindent tökéletessé akarnak tenni, hiába félnek a következményektől - legbelül tudják, hogy együtt hozhatnak helyre mindent; együtt lehetnek jól.

- Ne haragudj, ne haragudj, ne haragudj! - mondogatja Changbin folyamatosan, s sokáig egyetlen egy centimétert sem távolodik Felixtől; nem akarja ereszteni karjai közül. - Kérlek, ne haragudj!

- Nem haragszom, Binie - néz mélyen az idősebb szemeibe, ám ehhez kicsikét el kell távolodnia, viszont továbbá is egészen közel vannak egymáshoz; mintha azzal, hogy kiszakadnak az ölelésből, egy darabjuk is eltűnne messzire.

- Olyan hihetetlenül elbaszott vagyok - ingatja fejét a fekete hajú, miközben folytatja a mondandóját. - De még ennél is hihetetlenebbül szeretlek téged - lágyan ejti ki a hangzókat, tenyerével pedig a fiatalabb fiú derekát cirógatja, aki pillanatnyilag is borzasztóan zavarban érzi magát; arca a pirosas színárnyalatok egyik legintenzívebbikét öltötte magára. - Szükségem van rád, Lixie - valamivel halkabban teszi hozzá, miközben a vékonyka, kicsikét még mindig remegő testet szorítja magához szüntelen.

- Akkor ne taszíts el magadtól - motyogja borzasztóan halkan Felix, kinek hangszíne tükrözi, hogy percekkel ezelőtt még keserves zokogás temette teljesen maga alá.

Most is retteg attól, hogy az irányítás kicsúszik kezei közül, de közben mégis az bíztatja percről percre, hogy tulajdonképpen bármit megtenne Changbinért; bármire képes lenne a boldogságáért.
Azt akarja, hogy soha többé ne kelljen egyikőjüknek sem szenvedni, hogy együttes erővel küzdjenek meg az élet nehézségeivel, majd mindezek által közösen léphessenek a boldogság ösvényére.

- Én... én csak megijedtem - elképesztően bizonytalanul érkezik válasz a fekete hajútól, aki ugyan továbbra is fél, hogy nem lesz a legjobb Felix számára, mégis már meg akarja próbálni; önmagának is bizonyítani szándékoz. Meg szeretné mutatni az egész világmindenségnek, hogy jól lehetnek mind a ketten, hogy a reménytelen helyzetből is van kiút, melyre közösen lelnek, azonban a kételyei nem csendesednek. - Félek. Elmondhatatlanul féltelek téged - szinte suttogva teszi hozzá, ám így is meghallja a fiatalabb.

- De én nem félek tőled - bátorítóan néz Changbin szemeibe, hogy szavait alátámassza. Tudja, nem eresztheti többé el, hogy szüksége van rá, s emiatt ő is segíteni akar neki.

Mind a ketten arra vágynak, hogy egymás támaszai lehessenek kölcsönösen, hogy kibontakozni vágyó szerelmük megoldássá váljon életük összes gondjára. Fel akarnak szabadulni a sors láncai alól, ugyanis nem akarnak továbbá is szenvedni.
Maguk mögött akarják hagyni a gyötrelmeket.

- Tényleg ne haragudj rám... - süti le szemeit Changbin, aki ugyan össze van zavarodva, mégis az az egyetlen biztos számára, hogy szíve el lett rabolva, hogy az a jelenleg is hevesen dobogó ketyegő immár nem az övé, hanem a még mindig karjai közé simuló angyalé.

- Nem haragszom, nem is lennék rá képes - rázza meg fejét Felix, ajkait pedig végre valahára egy igencsak halvány, ám bíztató mosolyra görbíti. - Csak maradj már mellettem, kérlek! - csillogó szemeivel vizslatja reményének lélektükreit, aki végre valahára megembereli magát.

- Ez azt jelenti, hogy lennél a párom, Felix? - simítja egyik kezét óvatosan a gyönyörű, csillagképekhez hasonlatos szeplőcskékkel beborított orcára, amely már ismét egyre pirosasabbá színeződik át.

- Hülye lennék nemet mondani - motyogja a fiatalabb fiú, akinek a szíve valami eszeveszett tempóban dobog, tekintete pedig azon nyomban fátyolossá válik, hiszen olyan, mintha a remény sugallata újféle utat mutatna, mintha sejtetné, hogy innentől már minden rendben lesz. - Persze, hogy leszek.

- Szeretlek - suttogja közéjük Changbin, majd még egy kicsikét közelebb húzódik, miközben a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg, hiába pillantana le azokra a dús, csókolnivaló párnácskákra. - És ha megcsókolnálak, nem lenne ellenedre?

- Hát, nem is tudom - Felix elvigyorodva húzza a másik fiú agyát, mire ő csak egy szemforgatással felel, s még közelebb hajol, ez pedig a szőkét arra készteti, hogy kezeit tarkójánál fonja össze, s ezáltal teljesen magához vonja. - Kérdések helyett inkább csak csókolj meg!

Changbin pedig nem is vár tovább egyetlen egy perccel sem, viszont nem is kapkod. A lehető leglágyabban érinti össze ajkaikat, amely miatt mintha egész lényük a magasba emelkedne; mindkettejük lelke valahol a fellegekbe szárnyal, ahol egymásra lelve járnak mennyei keringőt - éppen úgy, ahogyan immár a két szerelmes ajkai is. Minden egyes momentum maga a tökéletesség, hiszen a gyengéd cselekedetek még inkább azt sugallják, hogy az előttük álló, közös jövőben minden rendben lesz.

Changbin igyekszik minden egyes tettével megmutatni Felixnek, hogy milyen is, mikor valaki igazi szerelemből ízlelgeti ajkait, ebbe pedig a fiatalabb egész porhüvelye szinte beleremeg, ám mégis szíve az, mely nem győz küzdeni az emóciókkal, amik feltörnek érzelmei közt; mintha ezernyi pillangó kélne szárnyra, hogy ha lehet, még feljebb, majd annál is jóval feljebb repítsék.
S az igazság az, hogy valahogyan Changbin is hasonlóan érzi magát. Ajkai bizseregnek, ahogyan édes párnácskákkal találkoznak, s ha tehetné, akkor a lehetségesnél is közelebb ölelné magához szívének szeplős angyalát.
Nem vágynak arra, hogy múljanak a percek - örökké ebben az állapotban akarnak maradni; itt akarnak ragadni a mérhetetlen eufória csodálatos pillanataiban, mert talán ekkor először valóban megtapasztalják, milyen is, mikor az élet valami igazán szépet nyújt, mikor a boldogság talál rájuk a megannyi kegyetlenség gyötrelme után, mikor végre elhiszik, hogy minden végre sínre kerül, s többé sosem lesznek egyedül.