SWEET CHAOS; hellevator | ✓

39.

Felix felhőtlenül boldognak érzi magát. Changbin szereti, s már egy párt alkotnak. A fiatalabb fiú soha nem gondolta volna, hogy a fekete tincsekkel megáldott személy gyengéd érzelmeket táplál iránta. Most pedig nem is lehetne teljesebb, hiszen csak a csókra tud gondolni, mely olyan igazán meseszerű volt - igaz, a körülmények nem éppen a legromantikusabbak voltak, azonban mindkettejük számára a lehető legtökéletesebb volt.

Azonban hatalmas örömébe belerondít anyja érkezése, akit Felix orvosa hívott fel, s tudatta a helyzetről, majd a negyvenes éveiben járó nő legnagyobb bánatára közölte vele, hogy a fiút magához kell vennie, mint hivatalos gondviselője. A szőke fiú bármennyire rühelli a kórházakat, most mégis inkább választaná a maradás opcióját, mint azt, hogy anyjával kelljen egy légtérben lennie. De sajnos nincs sok választása, így összeszedi azt a kevés holmiát, amije van, s egy gyors üzenetet küldve párjának, miszerint elhagyja a kórházat, el is indul néma csendben az anyja mellett.

A mattszürke autóba is hasonlóan némán ülnek be, miután a fontosabb papírokat elintézték, melyek aláírásával Felix elhagyhatja a kórházat.
Telefonját a kezében forgatva bámul ki az ablakon, hallgatva a rádió halk hangját, próbálva kerülni a kontaktust a hozzá hasonlóan szeplőkkel pettyezett arcú édesanyjával.

A házhoz érve görcsbe rándul a gyomra, hiszen fogalma sincsen, hogy testvéreit mikor látta utoljára, emiatt pedig izgalom árad szét testében. Hiába gondolja úgy, hogy húga és nővére tesznek arra, hogy Felix hogy van, mélyen legbelül reménykedik abban, hogy kapcsolatát testvéreivel helyrehozhatja.

A házba beérve anyja sebesen kerüli meg őt, mire Felix egy gondterhelt sóhajt ereszt ki tökéletesen formált ajkai közül, majd tanácstalanul indul el az emeletre, mire a nő utána kiált.

- Te hova?

- Az emeletre? - kérdez vissza bizonytalanul, egészen halkan, mire az anyjából egy gúnyós horrkantást kap válaszul.

- Nem hitted el, hogy tényleg lakhatsz itt, ugye? - pillant a szeplős angyal irányába megvetően, aki erre csak alsó párnácskáját fogai börtönébe zárva hajtja le szőke hajkoronával díszített fejét.

- Akkor hova menjek?

- Tudom is én, pont nem érdekel - rántja meg az anya a vállát. Felixnek erősnek kell maradnia, jelenleg nem sírhatja el magát, megadva anyjának azt az örömöt, hogy lássa; még jobban megcsonkította a gyönyörű rózsaként túlélni próbáló fiút. - De az én házamban nem maradhat egy ilyen selejt, mint te.

Némán áll az anyjával szemben, a Changbintól kapott pulcsi ujját gyűrögetve egészen görcsös mozdulattal, miközben puha húspárnáját harapdálja kegyetlenül. Tudta, hogy ez lesz, mégis fáj neki, hogy a nő, aki életet adott neki, így beszél vele, a fejéhez vágja, hogy felesleges, nem kell az életébe.

- Egy hiba vagy - rázza a fejét hevesen a nő, tovább öntve magából a szidó szavakat. - Meg sem kellett volna születned, olyan undorító ember vagy, mint az a mocsok apád. Felesleges selejt vagy, akit nem tűrök meg a környezetemben. Takarodj el innen minél hamarabb.

Felix megmozdulni sem bír, hiszen nem tudja, hogy hova mehetne, mit tehetne most. Agyának fogaskerekei ezerrel dolgoznak a következő lépésen gondolkozva, azonban anyja szavai kegyetlenül visszhangzanak elméjében, kizárva minden megoldás kitalálásának lehetőségét.

Csak arra tud gondolni, hogy legszívesebben üvöltve zokogna fel, hogy törne és zúzna mindent, bármit megtenne azért, hogy ezt a fájdalmat, melyet anyja nemtörődömsége okoz kitörölje magából.
Boldog akar lenni, örülni akar annak, hogy Changbinnal együtt van, azonban az anya mondandója eloszlatta szemei elé ereszkedett rózsaszín ködöt, s most megint minden olyan kifakulttá vált számára.

Érzelmeiben egy pillanatra sem kételkedik, de a remény, miszerint ezután minden helyrejön, elszáll, ahogy lassan a nőre emeli könnyektől csillogó, sötét szembogarait. Mondana valamit, azonban megszólalni képtelen, ahogy azt az arcot nézi, melynek vonásait ő is örökölte, s nem érez mást, csak mérhetetlen fájdalmat.

Az anya elindul felé, mire szinte már reflexszerűen kezd hátrálni, ám a nő elkapja a fiú kezét, aki a még friss, éppenhogy begyógyult hegek miatt, melyekre anyja szorít rá, fájdalmasan felszisszen, ahogy hagyja, hogy a nő kirángassa az ajtón.

- Takarodj el innen, te hülye, selejtes, undorító féreg - löki át a küszöbön a már könnyekkel áztatott arcú angyalt, s elfintorodva törli meg kezét, hiszen számára undorító, hogy hozzá kellett érnie egyetlen fiához.

Az ajtó hangosan csapódik be utána, Felix pedig tanácstalanul pillant körbe az egyre jobban sötétedő utcán. Halk szipogása visszhangzik a meglepően üres utcán, miközben elindul egy irányba, lévén, hogy a környéket errefelé nem igazán ismeri, az a veszély is fentáll, hogy eltéved, azonban lábai maguktól mozognak, nem bírja őket megállásra kényszeríteni.

Közben zsebéből előhalássza a telefonját, s gondolkodás nélkül nyitja meg a beszélgetést, s ír az egyetlen embernek, aki a támasza, aki mellette van, aki őszintén szereti, s aki talán tudna neki menedéket nyújtani.

Rosewithscars
Changbin, baj van..
Anyám kibaszott a házból
és most az utcán vagyok

Endedinsmoke
Hol vagy?
Odamegyek