SWEET CHAOS; hellevator | ✓

20.

Monoton pittyegés visszhangzik a letisztult, már-már szemvakítóan fehér szobában, melynek egyetlen ágyán egy összetört lélek harcol az életéért. Gyötri a kínzó láz, fájdalma nem akar szűnni. Gyönyörű szemeit hiába nem akarta már soha többet kinyitni, jelenleg mégis lassan, egészen vontatott mozgással pislog nagyokat, s első gondolata szinte nyílvesszőként fúródik agyába; beszélni akar az idősebb barátjával. Fejét nehezen fordítja oldalra, körülpillantva a túlságosan steril szobában, melynek rideg kisugárzásából egyből le tudja vonni a következtetést, miszerint egy kórházi ágyon próbál nem meghalni.

Nyöszörgő hang szökik ki kicserepesedett, ám még így is tökéletes, telt húspárnái közül, mely a sok aprócska seb miatt egészen vörös színbe öltözött. Gondolatai - ahogy jobban magához tér - újból hurrikánként söpörnek végig megkínzott testén, feje zúgni kezd. Nem érti, hogyan lehet még életben, mikor mindent elkövetett annak érdekében, hogy teste és lelke egyaránt megnyugvásra leljen. Szívverése felgyorsul, ahogy csak arra tud gondolni, hogy nem kapta meg a neki járó békét, s biztonságot és törékeny valóját újra ki kell tennie az apja álltal elkövetett bűnnek.

Fakó, beesett bőrén végiggördül egy kövér, fájdalommal teli, gyémántfényű könnycsepp, melyet szinte pillanatokon belül követ ezernyi társa, hogy puha, szeplős arcát áztassák el, s próbálják lemosni róla az őt ért kínszenvedést. A mellette lévő gépek zöreje belevegyül keserves zokogásába. Úgy érzi még ahhoz sem elég, hogy saját keze által vessen véget bűnnel teli életének. Egyre jobban elönti önmaga iránt érzett undor, s a félelem, miszerint apja újra lehetőséget kaphat arra, hogy személyét apróbb darabokra szaggatva vegyen el újabb és újabb részeket belőle.

A vakítóan fehér, rideg szoba ajtaja azonban kinyílik, s hiába gondolja azt, hogy apját pillantja meg, a szobába egy kedves mosolyú nő lép be, aki amint meglátja, hogy Felix könnytől áztatott szemeivel nagyokat pislog felé, azonnal hátrafordul, s elsiet a megtört fiú életőt mentő orvosért. A negyvenes, sokkal inkább már az ötvenes éveit járó orvos tekintetében semmi rémisztőt nem tapasztal, ahogyan a férfi közli vele az információt, miszerint édesapját letartóztatták.

Felix egyszerre könnyebbül meg, mintha szívéről egy hatalmas súlyt emeltek volna le, de közben újból megrémül, hiszen fogalma sincsen ezután mi vár rá. Csak egy emberre tud gondolni, akit kételyek között hagyott, aki talán még aggódik is érte, ám ezt a gondolatot hamar elhesegeti, hiszen nem tud egyetlen jó indokot felhozni amellett, hogy Changbin mégis miért aggódna. Pont érte.
Azonban agya helyett inkább szíve cselekszik, mely igaz apró darabokban hever, széttépett lelkével együtt, mégis arra készteti a szeplőkkel megáldott angyali teremtést, kivel túlságosan sok rossz dolog történt, hogy megremegő kézzel, az infúzióktól igencsak nehézkesen nyúljon telefonjáért, mely a feje mellett elhelyezkedő szekrényen található meg többi holmijával együtt.

Mégis, mielőtt feloldaná a készüléket, hogy egyetlen bizalmasával megossza a vele megtörtént dolgokat, elbizonytalanodik.
Biztosan nem is érdekli, valószínűleg már a létezéséről is megfeledkezett. Annyira elmerül kettős érzelmei kavalkádjában, hogy fel sem tűnik neki; orvosa és a kedves mosolyú nővér percek óta távozott már, miután még egy apró, jelentéktelennek tűnő mondatot elejtenek, miszerint Felixnek ezentúl anyjával kell élnie. Azonban ez az egyáltalán nem elhanyagolható tény jelenleg nem tudja lekötni fogaskerekként kattogó agytekervényeit. Írni akar Changbinnak, tudatni akarja vele, hogy él, hogy már nem kell az apja által megtett helytelen dolgok miatt szenvednie.

Reszketeg, beletörődő sóhajtás közben nyitja meg a beszélgetést, melyet visszaolvasva elszorul a torka, s szembogarai - melyekben már régen nem csillog a remény aprócska szikrája - megtelnek ismételten sós könnycseppekkel, ahogy egyetlen becézést pötyög be, hogy megszólítsa barátját.

Rosewithscars
...Changbinie?