Stranger Things: Emily Stone története

Doce

1. évad 6. rész

/Emily szemszöge/

Reggel felriadtam, mivel az álmomban is abban a furcsa világban jártam. Nagyon rossz volt. Mostmár nem egyedül voltam ott, ott volt Will. Nem tudom, hogy ő ,hogy került be oda, de ő is ott volt. Félelem volt az arcán, rettegett, de mikor meg akartam érinteni, ő is eltünt. Aztán hallottam egy hangot. Közel mentem hozzá, ami miatt a hang egyre élesebb lett, majd újra megláttam Will-t, akit piszkáltak.

- Zombi fiú!!- kiáltották utána.- Zombi fiú!!- segíteni akartam neki, de átment rajtam. Innen tudtam, hogy nem lát. Will a zombi fiú?! De vajon miért? Ki fogom deríteni. Eldöntöttem.

Ezek után riadtam fel. Kirohantam a szobámból, majd átrohantam Mike szobájához, amikor meghallottam;

- Rendben, mindjárt ott leszünk.- hallottam Mike hangját. Gyorsan visszarohantam a szobámba, majd résnyire hagytam az ajtót, hogy kilásak. Mike lerohant a lépcsőn, ami után ezt megtettem én is, majd a lépcsőn láttam, ahogyan köszön az anyukájának, és utána kirohant a házból. Követtem, de már csak azt láttam, ahogyan a biciklivel elhajt. Nem tudtam hova megy, így aztán, nem követtem. Visszacsoszoktam a házba, és felmentem a lépcsőn, majd Nancy szobája elött elhaladva, Nancy kinyitja az ajtót.

- Ohh, Jó reggelt.- köszönt nekem.

- Jó reggelt.- köszöntem vissza.- Hova mész?- kérdeztem.

- Dolgozni, de előtte szeretnék Mike-al beszélni.- mondta, majd Mike szobája felé vette az irányt.

- Nincs itthon.- mondtam, majd rámnézett.

- Hogy hogy nincs itthon?- kérdezte, majd elkezdett valamit kutatni a saját táskájába.- Honnan tudod, hogy nincs itthon?- nézett rám gyanakvó szemmel.

- Mert én is akartam vele beszélni. El is indultam, amikor meghallottam, ahogy azt mondja, hogy "Rendben, mindjárt ott leszünk" vagy valami ilyesmi. Aztán lement, fogta a bicikliét, és elment.

- Hát ez pech!- mondta, majd beletúrt a hajába.- Te miért akartál Mike-al beszélni?- kérdezte.

-Hááááát, mert...igazából.- mondtam. Nem akartam elmondani neki, mert úgy gondoltam, hogy ezek nem véletlenek, de mikor rámnézett, úgy, hogy a tekintete azt sugallta, hogy "nyugodtan mondd el" elmondtam neki.- ahhhj. Álomban is ott voltam, abban a furcsa világban. Ott volt Will is, de nem tudtam hozzászolni, megérinteni.- böktem ki végül. Nancy csak nézett rám elkerekedett szemekkel, megint.- Erről akartam beszélni Mike-al, mert úgy gondolom, hogy ezek nem véletlenek.- mondtam, majd Nance tekintete enyhült.

- Volt ott más is?-kérdezte. Erre csak ráztam a fejem.

- Na és te? Miről akartál beszélni vele?- kérdeztem.

- Háááááát....öhhhmmm...semmi különöset, én csaaak...

- Nance!- szóltam rá. - Én is elmondtam, pedig én sem akartam! Ki vele!- mondtam. Kezeimet, pedig keresztbe raktam magam előtt.

- Ahhhjjj. Jól van. Rólad.- mondta, majd egy értetlen fejet vágtam.- Szerintem sem véletlenek ezek a dolgok nálad, meg akartam kérdezni Mike-ot, hogy ő tud-e valamit.- mondtam, a fejem még nem akarta elereszteni az értetlen arcot.

- Értem.- mondtam, majd a hajamba túrtam.

- Bocsi, de nekem most mennem kell.- mondta, majd rá nézett az órájára, ami a bal csuklóját díszítette.

- Ok, semmi baj. Szia.- köszöntem el tőle, majd bementem a szobámba, átöltözni. Egy kantáros rövid nadrágot vettem magamhoz, és egy vízszintesen csíkozott pólót. Felvettem, majd a kócós hajam megfésültem, és felkötöttem egy laza kontyba, és a fürdőszobába meg mostam a fogam. Elővettem egy hátizsákot, amibe raktam néhány dolgot. Aztán anya betoppant a szobába.

- Hova készülsz?- kérdezte.

- Megkeresem Mike-ot.- mondtam, majd feláltam, és nyomtam anyának egy puszit. Ezzel kimentem a szobából.

- Vigyázz magadra, Jó?- mondta.- Nem akarlak téged is elveszíteni.- mondta, majd egy könycsepp jelent meg mindkettőnk szemébe. Megöleltem, majd a kék íriszeibe néztem.

- Nem fogsz, ígérem.- mondtam, majd lerohantam a lépcsőn.

- Jó reggelt!- köszönt keresztanyukám.

- Jó reggelt!- köszöntem vissza.

- Hová tartasz?- kérdezte.

- Megyek megkeresem Mike-ot.- mondtam.

- Nem kell keresni, mondta, hogy hova megy.- mondta, majd a pupilláim kitágultak, és csillogni kezdtek.

- Tényleg? Hova ment?- kérdeztem izgatottam.

- Jane- hez. Azt mondta, hogy sürgős.- mondta, majd elővett egy papírt, írt rá valamit, és a kezembe nyomta.- Itt a címe.- mosolygott rám.- Aztán meg vigyázz magadra!

- Köszönöm szépen! Vigyázni fogok!- mondtam, majd megtorpantam.- Elvihetem a biciklidet?- kérdeztem.

- Persze, nyugodtan.- mondta.

- Köszi köszi köszi!- nyomtam egy puszit az arcára.

Kimentem, kivettem a biciklit, aztán siettem a címre, majd egy lányt láttam elesve az út szélén, megálltam, majd hozzásiettem.

- Segíthetek?-kérdeztem.

- Nem kell, köszönöm.- mondta, de azért segítettem neki feltápászkodni.- Köszönöm.- köszönte meg.

- Nagyon szívesen.- mondtam.

- Doce vagyok.- nyújtotta kezét hozzám.- Spanyolországból származom.- mondta.

- Emily.- ráztunk kezet.- És mi szél hozott ide?- kérdeztem.

- Elköltöztünk, mivel az apukám itt talált munkát.- mondta.

- Na az nagyon jó, figyelj, bocsi, de nekem most sietnem kell. Remélem még találkozunk!- mondtam, majd ráültem a biciklire.

- Én is!- mondta, majd elhajtottam. Furcsa neve van. A mi nyelvünkre fordítva a Doce az tizenkettő. De mindegy. Pár perc múlva megérkeztem a címre. Oda mentem az ajtóhoz, hogy kopogjak, de megállt a kezem, amikor meghallottam Max hangját.

- Teljesen mindegy meg kell keresnünk!- mondta, majd kopogtam.

/ Vége a hatodik résznek/