ÁL(OM)PÁR

III. Csapjunk bele!

A Miller ház ajtaja előtt kissé pánikolva állok meg, mert nem igazán tudom, mit fogok majd mondani Patnek. Basszus, mi van, ha az anyja nyit ajtót? Akkor még kínosabb lenne. Mit mondanék neki? Szia, Eva, bocsi a zavarásért, de muszáj kifaggatnom a fiad valamiről, remélem nem gond. Istenem!

Próbálom lenyugtatni magam, ami többé-kevésbé - főként kevésbe -, de valamelyest sikerül. Még utoljára veszek egy nagy levegőt, majd felemelem kezem és bekopogok. Most vagy soha.

- Ash, szia! Izé, Joeval pont elkerültétek egymást, nemrég ment haza - üdvözöl zavartan Patrick, de azért félreáll egy lépést oldalra, hogy beengedjen, mire kicsit megkönnyebbülök, hogy nem valamelyik szülője áll előttem. Imádom őket, de most nem igazán örülnék a jelenlétüknek.

- Tudom, pont ezért jöttem - válaszolok, mire apró ráncokba fut a homloka.

- Azért, mert a bátyád hazament? Itt hagyott valamit, és ezért téged küldött ide? - kérdezi feszülten mosolyogva, mire unottan vezetem rá a tekintetem.

- Ugyan, ne tegyél úgy, mintha teljesen hülye lennék, könyörgöm! - fakadok ki talán indulatosabban is, mint terveztem, de nem számít, mert a szemébe nézve látom, hogy végre leesik neki, hogy mégis miért vagyok én itt. Három napja nem találkoztunk, pontosabban azóta, mióta a strandon volt egy fura félbeszakított beszélgetésünk. Azóta, mintha szándékosan kerülne. Persze lehet, hogy csak beképzelem az egészet, hisz nem az én legjobb barátom, hogy hozzám járjon át, de mégis én is ugyanúgy látom őt mindennap, most meg inkább Joey megy át hozzá vagy nem találkoznak azzal az indokkal, hogy nem ér rá. Még szerencse, hogy Patrick az az ember, aki mindig ráér mindenre. Épp ezért hazudtam azt Joeynak, hogy csak sétálni megyek egyet mondván, hogy kell egy kis friss levegő, és jöttem el ide, hisz tisztázni kéne pár dolgot szerintem.

- Rendben, igazad van. Keresnem kellett volna már téged, de sokat gondolkodtam, és igazából nem lenne túl jó ötlet, ha belekevernélek szerintem - ül le a kanapéra, miközben össze-vissza hadonászik a karjaival. Hogy mi? Jézusom, titokban beállt a maffiába, ezért most körözik őt, vagy mégis mi a franc van?

- Patrick! - teszem rá a kezére a sajátomat egy pillanatra, ezzel mindkettőnket meglepve. - Izé, szóval - folytatom zavartan - ahogyan te is mondtad, száz százalékig megbízhatsz bennem. Elvégre tizenöt éve ismerjük egymást.

- Nem a bizalomról van szó, Ashley. Hanem pont arról, hogy tizenöt éve csak. Túl fiatal vagy - mondja, mire sértetten vonom össze a szemöldökömet. Az egy dolog, hogy tíz éve amiatt az alig több, mint három év különbség miatt nem volt hajlandó velem játszani az udvaron, de hogy most csak azért ne avasson be valami szuper titkos dologba, mert fiatalabb vagyok nála...

- Hát oké. Fogalmam sincs, miről van szó, de inkább nem is erősködöm, hisz azzal a kemény három év különbséggel félő, hogy talán fel sem tudnám fogni - állok fel mellőle, majd indulok meg az előszoba felé. Sajnos elég hamar dühbe tudok jönni, nem tehetek róla. Elképesztően gyűlölöm, ha valaki hülyének vagy éretlennek néz. Most komolyan? A többi szarságnál eddig nem voltam fiatal, amikor segítenem kellet neki. Akkor sem voltam kicsi, amikor pánikrohama volt és én segítettem neki leküzdeni. Ahogy akkor sem, amikor nem mondtam el senkinek, sőt falaztam arról, hogy valójában hol volt egész tanévben péntekenként első óra előtt, mert fix, hogy nem a suliban, ugyanis rohadtul nem volt akkor nulladikja. Minek jöttem el egyáltalán? Látszik, hogy Patricknek csak a sulis ügyeihez kellek. Talán azokhoz is csak azért, mert még nem talált más szerencsétlent, akit kihasználhatna.

- Ash! - jön utánam Patrick és egy sóhaj után nekikezd. - Oké, elmondom. Annyi, hogy sürgősen kéne szereznem egy kamu barátnőt magamnak egyetlen napra, mert tudod, hogy mennyire utálok embereket megbántani, de rohadtul nyomul egy osztálytársam húga, és te jutottál először eszembe, és múltkor a pillanat hevében ezt mondtam el majdnem - hadarja el kábé öt másodperc alatt.