ÁL(OM)PÁR

XIV. Bonyolult indulás

- Baszki, hova a francba tettem a fülhallgatómat? - kérdezi Joey, míg össze-vissza rohangál körülöttem, hátha megtalálja. Én meg unottan rágcsálok reggeli gyanánt egy zöld almát, mert ébredés után általában képtelen vagyok egyből enni, de így is meg kell erőltetnem minden porcikámat, hogy ne aludjak el közben.

- Még jó, hogy tízet beszéltetek meg egymással, erre egyikőtök negyed tizenegykor, a másikótok meg jóval utána kel ki az ágyból - szid le minket anya figyelmen kívül hagyva a nyúzott arcokat. Hát persze. Könnyebb mondani, mint cselekedni. Meg amúgy is, mintha ő nem ugyanezt játszaná el minden egyes utazás előtt.

Jó, végül is tökmindegy, mert semelyikünket sem hat meg a kioktatása.

- Hagyjál már, mindjárt lefejelem az asztalt, olyan fáradt vagyok! - reagálom le dünnyögve, bár inkább magamnak mondom, mint neki.

- Még jó, hogy nem hajnalban kelek fel, ha legalább hat órányi vezetés vár rám, hanem megpróbálok minél többet aludni, hogy kipihent legyek - kéri ki a bátyám is magának jogosan.

Na igen, a reggel nem indul túl fényesen, mindketten elképesztően álmosak maradunk Joeyval annak ellenére, hogy az ébredésünk időpontját egy átlagos ember későinek mondaná, de mivel rólunk van szó, ez teljesen normális. Nálunk a tíz-tizenegy órás kelés felér egy nyolc órással, ahogyan Patricknek is, akiről még mindig nincs semmi hírünk, pedig már lassan dél lesz.

Valószínűleg még mélyen alszik, ugyanis sem az üzeneteinkre, sem a hívásainkra nem reagál egyszer sem, a szülei meg már dolgoznak, szóval még ők sem tudják felébreszteni a fiút.

De legalább nem marad el most sem a szokásos formánk, hisz körülbelül így szokott indulni egy átlagos utazós napunk.

- Jó, leszarom, biztos, hogy nem várok tovább arra a szerencsétlenre! Rakjuk be a cuccainkat a kocsiba, és menjünk át hozzá! Onnan indulunk - mondja Joey, miután már tényleg sikerül mindent megtalálnunk és összepakolnunk.

- Mennyi az idő?

- Tizenkettő lesz öt perc múlva - mondja anya idegesen a karóráját nézegetve.

- Basszus, akkor neked menned is kell már, nem? - nézek rá. Természetesen megint kiment a fejemből, hogy mikor hogy dolgozik, mert állandóan változik a beosztása.

- Igen, mindjárt indulnom kéne. - Na, kivételesen eltaláltam.

- Jó, akkor tényleg megyünk mi is, nehogy elkéss miattunk - bólintok.

- Rendben. Figyeljetek, most kivételesen megússzátok a szokásos papolásomat, úgyis tudjátok, hogy ilyenkor miket szoktam mondani nektek. Úgyhogy csak annyi, hogy nagyon vigyázzatok magatokra, és tudjátok, ha baj van...

- Hívjatok minket! - fejezzük be Joeyval egyszerre, ezzel félbeszakítva őt.

- Anyu - sóhajtok egyet -, ne aggódj, minden rendben lesz.

- Jó. De azt tudod, hogy melyik tisztítószer mihez kell? - aggodalmaskodik tovább.

- Gondolom - nézek rá furán. - De ha esetleg nem, akkor általában ott szokott lenni az a kis cuki címke a flakon oldalán, tudod, apró betűkkel, és le van írva a neve, meg hogy mire és hogyan kell használni - forgatom meg a szemeimet mosolyogva. - Megoldjuk majd.

Anya szótlanul lép hozzám, majd egy szoros ölelésbe von, míg a kivételesen kiengedett hajamat simogatja. Miután szétválunk, Joeyt is magához húzza. Az elbúcsúzás, plusz egy utolsó lecsekkolás után, hogy megvan-e minden fontosabb dolog - igazából csak a telefonokat meg a töltőket ellenőrizzük a generációnkat nem meghazudtolva -, bezárjuk a bejárati ajtót, aztán bedobáljuk a különböző szatyrokat és táskákat a csomagtartóba.