ÁL(OM)PÁR

XXI. Sorrend

Az elkövetkezendő néhány nap meglepően gyorsan telik el.

Ki tudja, talán csak azért tűnik így, mert azok a dolgok, amiket nem várunk, sajnos mindig hamarabb következnek be. Mert hogyan is fogalmazhatnék? A Patrickkel való újabb nyaralást valamiért egyáltalán nem várom. Ja, mondjuk így.

Napjaim minden egyes óráját a Modern család nézésével, illetve alvással töltöm. Persze azért a bátyám is nyaggat közben, hogy csináljunk valamit közösen, mire aztán ketten folytatjuk a sorozatot. Csak ketten. Patrick nélkül.

Joey általában elég jól levágja, amikor van valami bajom, vagy csak szimplán rosszul érzem magam, most is megértette, hogy én tényleg komolyan gondoltam azt a kijelentésemet, miszerint nagyon nem akarok a haverjával még véletlenül sem találkozni. Nyilván már az Arizonás kiruccanásunk után megtudta, hogy valami miatt elég feszült a haverja és köztem a levegő, de utána még órákig abban a tudatban élt, hogy annyira nem is volt komoly a dolog, mint amennyire azt mondtam neki.

Csak akkor fogta fel igazán a dolgokat, amikor még aznap délután közölte, hogy Patrick át akar jönni hozzánk, hogy beszéljen velem valami fontosról, mire én halál komolyan közöltem, hogyha a srác itt lesz, én azonnal lelépek, mert hányingerem van tőle. Csak akkor fogta fel igazán, hogy a mostani összeveszésünk Patrickkel tényleg nem olyan, mint az azt megelőző számtalan hisztijeink egyike.

Hiszen most nem egy lényegtelen hülyeség miatt kerülöm őt, hanem igenis van rá okom, ezt pedig a bátyám tökéletesen megérti, a hazaérkezése óta ő sem beszélt a haverjával egy szót sem azon kívül, hogy megírta neki üzenetben, hogy takarodjon a picsába a fontos dolgával együtt, és hogy hagyjon engem békén. Igen, komolyan ezt küldte el neki.

Mert lehet, hogy Patrick Miller lassan tizenkilenc éve a legjobb barátja, de én meg a húga vagyok, aki pont a haverja miatt szenved. Ezért pedig egyáltalán nem érdekli, hogy mi van a sráccal addig, ameddig azt látja rajtam, hogy nem vagyok jól, mert tudja, hogy Patrick valamit tényleg nagyon elcseszhetett.

De tudjátok mi a legnevetségesebb az egészben? Az, hogy szerelmes vagyok a bátyám legjobb barátjába, aki ráadásul meg is csókolt, de én mégis ellöktem magamtól és otthagytam őt egyedül, mert nem akartam, hogy Joey sérüljön kettőnk miatt. Nem akartam, hogy bántódása érjen, hogy csalódjon bennünk, hogy megutáljon minket, hogy választania kelljen köztünk, ha esetleg mégsem jönne össze Patrickkel a dolog. Erre most mégsem hajlandó szóba állni a fiúval, hanem gondolkodás nélkül velem tölti minden idejét, pedig nem is tudja, hogy mi történt igazából, ami miatt ilyen lett a helyzet.

És én sosem akartam, hogy ez legyen.

Persze nyilván jól esik, hogy engem választott a haverja helyett, még ha ez így elsőre nem is tűnik olyan nagyon nagy dolognak. Viszont tényleg sosem akartam, hogy a barátságuk meginogjon akár egy pillanatra is miattam. Az elmúlt hetekben meg sajnos nem csak egy-egy pillanatra ingott meg, emiatt pedig elképesztően rosszul érzem magam. Mert lehet, hogy a bátyám önálló döntése volt, hogy engem támogat és mellém áll, de ha ez az egész álkapcsolatos hülyeség Patrickkel nem történt volna meg, Joeynak sem kellett volna ilyen döntéseket hoznia.

Mert lehet, hogy ő fel sem fogja, mennyire is nagy jelentőséggel bír, hogy velem van, viszont engem mindenképp elgondolkodtat. Hiszen az, hogy egy Patrickkel való veszekedés után egyből engem támogat még az után is, hogy csak úgy otthagytam őt Arizonában egyetlen szó nélkül, majd kikapcsoltam a telefonomat, hogy még véletlen se tudjon elérni engem, sokkal többet jelent, mint gondolná. Elvégre velem ellentétben a haverja ott volt vele végig nemcsak a nyaralóban, hanem már a születésem előtt is évekkel ezelőtt. Mindig ott volt vele, bármiről is legyen szó, nekem mégis elég volt csupán annyit mondanom, hogy valami hatalmas zűr van közöttünk, és nagyon megbántott, ő egyből támogatott engem. Egyáltalán nem érdekelte Pat verziója, elég volt neki annyi is, hogy én szörnyen érzem magam a történtek után.