ÁL(OM)PÁR

II. Strand

- A kurva szádat szopasd ketté, te balfasz! Miért nem döglöttél meg te is Sztálinnal együtt, te kommunista barom?

- Baszódj már meg háromszor is, úgy játszol, mint egy fogyatékos szovjet patkány! Joe segíts már! Ó faszom, hogy rohadnál meg!

- Ne, ne, ne! Baszki, Patrick menj már előre a gecibe! Meghalunk!

- Cyka blyat!

A napot mondhatni elég korán és kialvatlanul kezdem meg, hisz hajnali tíz órakor ilyen, illetve ehhez hasonló mondatok ébresztenek, ugyanis Joey és Patrick úgy döntöttek, hogy strandolás előtt  játszanak a gépen egy kicsit a szomszéd szobában leszarva, hogy én szívesen aludnék még pár napot. Köszi srácok, én is titeket.

Na igen, tegnap végül meglepő módon nem sikerült Patricknek hazamennie. Ki gondolta volna?

A kanapén punnyadok és telefonozok, mert képtelen vagyok bármit is kezdeni magammal. A fiúk ordibálásától meg konkrétan nemhogy képtelen lennék visszaaludni, még az emeleten sem tudtam megmaradni, mert majdnem szétment a fejem tőlük, épp ezért vagyok most itt, lent.

- Kérlek egyszer-kétszer helyettem is nyomd majd le a víz alá a bátyád fejét! - mondja anya, miközben leül mellém és egy bögre kávét nyom a kezembe, amit hálásan veszek át és kortyolok bele.

- Ne mondj ilyet még viccből se, mert tudod, hogy komolyan meg fogom tenni! Főleg, ha még bátorítasz is - nézek rá szórakozottan. Néha irigylem azért apát, hogy ő Joey kiabálásaiból kimarad, mert munkában van. - Tényleg, ma nem kell bemenned dolgozni? - Mindig elfelejtem, hogy anya mikor hogy van beosztva a rendelőbe.

- Szerencsére nem, majd csak jövő héten kell először megint mennem a nyaralásig.

- Akkor miért nem jössz velünk? - kérdezem, hisz kicsit kínosan fogom érezni szerintem magamat egyedül két fiúval. Nyilván nem a bátyám miatt, hanem azért, mert mondjuk simán összefuthatunk valakivel a suliból tekintve, hogy Torrance egyik kicsit kihaltabb részére megyünk, amit tényleg csak a helybéliek használnak a legtöbb esetben. A tömegek mindig Santa Monicán vannak, ezért imádok ide, a helyi partra menni, hisz ez a hely nem az a tipikus turista látványosság a közelben lévő előbb említett Santa Monicához vagy Beverly Hillshez képest. A lényeg, hogy tényleg nem szoktak itt idegenek meg nagy tömegek lenni. És tudom, hogy éppen ezért nagyon sok iskolatársam szokott itt, a közelben strandolni. Én is csak azóta járok csak ide, amióta Patricknek megmutatta egy osztálytársa azt a partszakaszt, ő meg Joeynak, azelőtt én sem használtam.

- Jobb nekem azt nem látni, hogy mit műveltek ti hárman együtt. - Oké, ez igaz. Joey és én alapból hülyék vagyunk ketten. Ő és Patrick szintén állandóan műsort csinálnak a körülöttük lévőknek. Akkor meg már tényleg baj van, ha mindezt hárman csináljuk szülők nélkül.

- Mi ez a lustulás, jányok? - érkeznek meg a fiúk úgy húsz perc múlva, miután kikiabálták a lelküket is, Joey azzal a lendülettel fel is hörpinti a maradék - már teljesen kihűlt - kávémat.

- Nem áll jól ez a stílus, hiába is hiszed azt - oltom le megjátszott flegmasággal a kanapéról, mire felvont szemöldökkel fordul felém.

- Oké, te akartad - mondja, majd nemes egyszerűséggel rám ül, és ahol csak ér, össze-vissza kezd el csikizni, ami ellen én félig sipítozva, félig nevetve tiltakozom, de erősen szorít, hiába kapálózok, így nem tudok menekülni.

- Engedd már el a húgodat, Joe! - szól rá anya, elvonul a nappaliból. Kösz, anya! Sokat segítettél, mondhatom.

- Majd ha megadja magát.