ÁL(OM)PÁR

IV. Tervezés

Hívj fel majd! - P

Ezt a cetlit órákkal ezelőtt csúsztatta be az ajtó alatt a szobámba Patrick észrevétlenül, amikor nálunk járt. Ma még nem is találkoztam vele, direkt kerültem az ittléte alatt, hisz régebben sem lógtunk csak úgy együtt. Sosem rohantam random oda hozzá, hogy elkezdjek vele cseverészni, ha átjött a bátyámhoz. Max csak köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk a ház valamelyik pontjában, vagy esetleg együtt ebédeltünk.

A fiú egyébként mondta is még tegnap nekem, hogy itt lesz valamikor dél körül, hogy lebeszélje Joeyt a buliról, mert tudja jól,  hogyha majdnem az utolsó pillanatban bejelenti, hogy ő nem megy, a bátyám sem fog egyedül, mert azért már annyira nincs jóban senkivel abból a társaságból - inkább csak Johnnal, pont mint én -, meg amúgy sem olyan nagy partiarc.

Már csak azt kéne egyébként kitalálni, hogy én mégis hogyan fogok eljutni oda. Hisz tökéletesen átbeszéltünk Patrickkel mindent egymással és a nagy szerelmünkkel kapcsolatban, csak ez az egy nem éppen kis dolog maradt ki.

Nem is gondolkodom tovább, gyorsan bepötyögöm a papír másik oldalán található számot a mobilomba, amit egyből tárcsáz. Jobb minél hamarabb túlesni rajta.

- Haló - szólal meg rekedten a fiú.

- Csak nem aludtál? - nevetek fel köszönés nélkül.

- Ó, szóval te vagy az. El is mentelek majd szerelmem néven. Amúgy nem, csak relaxáltam - mondja, mire elvigyorodom. Pontosan tudom, hogy mit jelent nála ez a szó. Négy éve egy közös nyaralás alkalmából lementünk mindannyian a tengerpartra. Patrick akkor egész nap hulla fáradt volt valamiért, és ezért közölte, hogy mindenki hagyja őt békén, mert relaxálni akar a homokban. Nos, ez össze is jött, sőt, olyannyira sikerült belemerülnie a nagy relaxálásba, hogy utána cafatokban hámlott a bőre, mivel sikerült elaludnia a tűző napon, míg mi a vízben voltunk. Emlékszem, Joey még anno mesélte is, hogy mennyire jól szórakozott a kínján, hogy egy jó ideig nem tudott fekve aludni a barátja, annyira fájt a bőre, ahogy érintkezett az ágyneművel.

- Ajánlom is! Alap dolog, ha már együtt vagyunk. Anélkül olyan, mintha nem is járnánk - ironizálok. Hallom a túloldalt, ahogy ő is elröhögi magát.

- Vágod amúgy, hogy anyud száma évek óta megvan, a tied meg csak most?

- Én is ezt néztem. Itt van anyudé, apudé, mindenkié - válaszolok szórakozottan.

- Egyébként - köszörüli meg a torkát - mi legyen akkor most? Mit találsz ki, hogy elmehess?

- Hát őszintén fogalmam sincs. Te is tudod, hogy nincsenek barátnőim, akiknél csak úgy aludhatnék. Egyedül John jöhetne szóba, de hozzá meg se Joey, se a szüleim nem engednének el, mert félnek, hogy megerőszakolna, vagy nem is tudom. Szóval nincs nagyon ötletem, mit hazudhatnék.

- Tudom, hogy nincsenek barátaid. Amióta azok a köcsögök lerombolták az önbizalmad, azóta antiszociális lettél - mondja az igazságot félig dühösen, félig viccesen. Hát igen, az általános iskola egy érdekes, de annál inkább hanyagolhatóbb része volt az életemnek.

- Pontosan.

- Senki sincs, akivel legalább egy kicsit is jóban vagy az osztályodból, és falazna neked? - kérdezi, mire elgondolkodom.