Az emberek sok mindentől félnek. A pókoktól, a sötétségtől, a nyomortól...ám ezek olyan semmiségnek tűnnek Min YoonGi-nak. Aki megjárta a poklot, oda - vissza kétszer is, s mostanság már csupán reménytelenül tengődik, hagyja, hogy az élet elsodorja őt...
Furcsa, hogy az ember legnagyobb félelme ilyen fájdalmat, és ürességet tud kiváltani. A remény, amely az utolsó percig ott pislákol bennünk, magot vetve lelkünkben...neki már rég eltűnt.
Csupán az automatás kávék, a kényelmetlen műanyag szék, s párja élettelen, gépekre tett teste létezik számára. Ahogyan vékony kis kezecskéjét fogva alszik el mellette, félig rágörnyedve, nem foglalkozva azzal, mennyire is fájnak az izmai...
Örült volna neki, ha csak a teste fáj, de nem. Ehelyett a nap minden egyes, lassú percében mélyről jövő hiányt, s reménytelenséget érez szívében, hiszen tudta: JiMin nem fog felébredni. Lekapcsolják a gépekről, nem egészen egy hét múlva.
Addig azonban minden egyes percét mellette fogja tölteni, s felidézi, mennyire szerette is az életét, mielőtt még mindent elveszített volna...
...a barátait
...a reményeit
...és a szerelmét.
Köszöntök minden kedves olvasót!
Amint azt már kivehettétek, ez egy yoonmin fanfiction lesz. Egy pár részes szösszenet, melyeket képekhez igazítva írok le.
Fontos tudnivaló a történetről: a képek / GIF-ek, amelyek egy - egy fejezet alatt láthatóak, nem az enyémek. Mindet egy tumblr felhasználó (@tosh--tosh) készítette.
Köszönöm annak, aki végigköveti YoonGi és JiMin történetét.🖤
YOU ARE READING
7.↣yoonmin ✓
Fanfiction•yoonmin szösszenet •16+ •a képek nem sajátok!!! •befejezett