7.↣yoonmin ✓

18th June 2020

"Szia Chim!" Szólalt meg rekedtes, mély hangján a menta hajú fiú, amint belépett a sötét szobába. Reménykedett benne, hogy párja visszaköszön majd, s végre újra meghallja bársonyos, kissé magas baritonját, s láthatja mogyoróbarna íriszeit, de nem történt ilyesmi.

JiMin ott feküdt, ahol lassan egy hónapja, mozdulatlanul, élettelenül. Fehér bőre, mint egy ijesztő hártya, úgy illeszkedett csontjaira. Arca sima volt, érzelemmentes. Csupán a gépek csúfították el kissé, melyeknek csövei innen - onnan kiálltak.

YoonGi szíve majd' beleszakadt a fájdalomba.

"Már csak hét napod van felébredni. El sem hiszem, hogy az orvosok le akarnak kapcsolni, és...aish, nem fogok idegeskedni, bár egy csomószor mondtad, hogy aranyos vagyok ilyenkor." Mosolyodott el haloványan egy emlékre. "A lényeg, hogy én hiszek benned. Még egy csomó időd van." Fűzte össze ujjaikat.

Percekig csak bámulta párja szép arcát. Hosszú szempillái árnyékot vetettek rá, amelyektől még inkább beesettnek tűnt, már - már betegesen. A menta hajú nem bírta tovább, s keserves sírásban tört ki.

"Ahannyira shajnálohm!" Szipogta, s megszorította JiMin pici kezét.

Annyira fájt neki a tudat, hogy Ő megint nem szorított vissza.