Hogy jutottam el idáig?

57 8 0
                                    

Szerintem most fogok életembe először beszélni az életemről/érzéseimről, őszintén.
Soha nem mondok igazat, nem azért mert kényszeres hazudozó vagyok, vagy valami ilyesmi, csak nem akarom, hogy tudják min mentem keresztül.
Van egy játék, a League of Legends, benne egy karakterrel, akinek Jhin a neve. Nem fogok mélyebben belemenni, van egy mondása: ,,Mi a valódi? A maszk, vagy ami mögötte van?"

Szerintem akkor kezdődött a depresszióm, mikor apám magunkra hagyott minket. Édesanyám, a nővérem és engem. Nem észleltem sokmindent ebből az egészből 3-4 évesen, csak annyit, hogy mindenki kérdezi hogy vagyok, hogy érzem magam. Meg hogy anyukám folyamatosan sír és tesómmal vígasztaljuk.
Mikor elkezdtem az iskola első osztályát, nem éreztem magam valami jól. Senkineksem volt csonka családja, mellesleg én voltam az egyetlen kövér gyerek és nagyon sokat piszkáltak ez miatt. Még ma is. Nagyon sokat sírtam akkoriban, mikor senki nem látott.
Egyedül, a sötétben. Még ma is. Már akkor is mutattam, hogy jó kedvem van és lepereg rólam ez az egész. Nem pergett.

Apukámmal sokat találkoztam ebben az időben. Jött hozzánk, látott minket.
De ez egyszercsak abbamaradt. Nem írt, nem hívott mem keresett.
Akkor, abban a pillanatban mikor megtudtam, összetörtem.
Nem éltünk valami jó körülmények között, de megvoltunk. Az egyik rokonunk segítségével, kinek volt egy nyaralója, elvitt minket nyaralni. Imádtam.
Anyukám megismert egy férfit. Én olyan 7 lehettem, nővérem 10.
A férfi fia olyan 16.
A férfi akit megismert "véletlenszerűen" másnap is ott volt. Jófejnel tűnt, jól elvoltunk vele.
Mikor Negyedikbe léptem, a férfi már nálunk lakott, nővérem 6 osztályos gimibe akart menni.
Úgy tűnt, hogy minden jó
Faszt. Semmi nem volt jó. Bármit tettem
Nem felelt meg. A férfi, aki már a nevelőapám volt, vert. Törött orr, repedt koponyacsont, zúzódott bordák, törött kar...
Megjelent apám és elkezdett érdeklődni. Természetesen nagy örömmel fogadtam és panaszkodtak el neki mindennapos bajaim, amiben ő sajnos nem tudott segíteni. De ezt már tudtam.

Hetedikes lehettem mikor megígérte, hogy lejön hozzám a fővárosból. Mindennél jobban örültem és készültem a napra. A napra ami a legszebb lehetett az életembe. Vagyis: lehetett volna. Hazaértem és egész nap az ablak előtt ültem bízván abba, hogy mindjárt jön.
-Jönni fog. Tudom! Hisz megígérte. Nekem, az egyetlen fiának!
Nem jött.. cserben hagyott harmadszor is.
Az iskolai piszkálások, verések, megalázások ÉS MÉG EZ IS!
Először fogtam pengét. De féltem, mi lesz ha meglátják? A vállamat kezdtem el szabdalni, de ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest amit ő okozott. Egyre többször csináltam egyre jobban, egyre mélyebben.

Nyolcadik sem volt jobb. A pszichológushoz, aki látta rajtam, hogy egyre rosszabbul vagyok, egyre nagyobbak a hegeim, egyre többek és én egyre jobban magamba zuhanok. Nemtudott mit tenni. Láttam rajta, hogy kudarcot vallott és ez neki is nagyon rossz. Ezen a ponton akartam először meghalni. Itt realizálódott bennem, hogy az én hülyeségem miatt más embereket bántok, más embereket szenvednek miattam. Gyűlöltem magam és nem akartam élni.
-Mint most.-

Kilencedik osztály. (A gimis évekről fogok a legtöbbet mesélni)
Én, egymagamba, barátok nélkül, önbizalom nélkül, hit nélkül. Nem hittem semmibe. Sem Istenben, sem emberben, sem pedig abban hogy egyszer valaha boldog leszek.
-ma sem-
Minden osztálytársam: új iPhone, legújabb melegítők, zsír új cipők.
Én: épphogy van telefonom, valami fekete farmer fekete pólóval és egy fekete tornacipő.
Mintha gyászolnék.
Hamar rájöttem arra, hogy csak 1 emberben láttam barátot és a tanárok sem szeretnek.

Mikor hazamentem kb a 2. Héten. Kaptam egy jelölést Facebookon. Egy ismeretlen lány volt.
Visszajelöltem.. Abban a pillanatban rámírt és úgy bánt velem, mintha 10 éve barátok lennénk.
Ő lett az első barátnőm. Minden rendben volt az életemmel, vagyis arra a másfél hónapra, míg meg nem csalt a legjobb barátommal.
-Igen ez igaz-
De én jófej voltam és megbocsátottam.
És néztem, ahogy boldogan élnek

Ekkor történt egy fordulópont az életembe.

Gondolatok  [VÉGE]Where stories live. Discover now