Gondolatok [VÉGE]

Volt ami szép volt!

Mindig nézegetem az embereket akik elsétálnak a ház előtt.
Vajon mit gondolhatnak?
Hova mennek?
Ismernek?
Tudják hogy ki vagyok?
Egy normális író az esetek 90%-ában időrendben írja meg a művét.
Nem vagyok sem normális, semmpedig író.

Mielőtt folytatnám a történetem egy másik storyt is le akrok írni. Van 1 barátom. Egy ember, akiről el tudom mondani, hogy jóban rosszban ismertük egymást. A srác kicsit elvont és kicsit fura is. Mint én. Vele cigiztem is először.

9. félév lehetett. Mikor jött egy felsőbbéves, hogy lesz egy új osztálytársunk. Követtük és rájöttem, hogy én ezt a srácot ismerem. Egyszer jelentkeztem egy iskolába és oda kellett menni egy hétvégére, hogy aludjunk ott. Ismerjük meg a jelentkezőket, tanárokat stb.
Lényegtelen.

Bemutatkoztam neki, majd elárultam hogy ismerjük egymást és el is meséltem honnan. A srác szomorúan konstatálta hogy igen, ismer, igen, beszólt régen. Azt mondták egy autista szar vagyok. De ezt akkora már elfelejtettem, hetekkel később meséltem el neki. Szerencsémre emlékezett rá és bocsánatot kért.
Nagyon örültem. A mai napig barátok vagyunk. 6 éve ismerem. 5 évig osztálytársam volt. Én megbuktam ezért felettem jár 1 évvel de még mindig barátok vagyunk.

A lány. Ismertem előtte is. Barátok voltunk és előtte is találkoztunk többször, csak úgy barátolag. Volt pasija, nálam idősebb. Nem zavart nem akartam semmit. Egyszer viszont szétmentek és én vígasztaltam, bevallom rosszul esett nekem is a szakításuk.

Tisztán emlékszem. Nyár volt, egészen pontosan augusztus 4. A kelleténél kicsit többet hülyéskedtünk, nevettünk. Hazaértem és írt, hogy boldog volt a napja. És megköszönte.
Valahogy eljutottunk oda, hogy mi lenne ha összejönnénk. 40 km távolság volt köztünk, ami nem kevés. Eldöntöttük.
Ha másnap valaki ad egy jelet, oké, mehet.
Leszálltam másnap a buszról (én mentem, mert a nagymamájánál nyaralt tőlünk nem messze), megcsókolt.
A világ legboldogabb embere voltam. 1 évig, 5 hónapig és 2 hétig. (Rá két napra újra ezt gondoltam de az más tészta)

Rengeteg képet csináltunk, ahogy megcsókol, én is őt stb stb.
Megismertem az anyukáját aznap, a nagymamáját és a dédijét. Valamint a nagybácsiját. Úgy éreztem végre szeret egy társaság. Kedvesek voltak velem.

Egy pár hét után kiderült, hogy féltékeny típús vagyok. LoL-ozott (akkor én még nem), és utáltam ha egyedül hagyott. Ha nem velem beszélt hanem a barátaival. Fiúk voltak.
Gyűlöltem őket és magam is, hogy ennyire utálatos vagyok. Veszekedtünk ez miatt és 2 hónap után felajánlotta, hogy hagyjuk egymást békén. Tomboltam, örjöngtem. Mindent akartam csak azt nem, hogy elhagyjon. Akkor tettem először ígéretet lánynak. Elmondtam, hogy változok és hogy nem leszek ilyen. Így lett
Soha többet nem voltam féltékeny a fiúkra.
Sokkal rosszabb történt.

Számítógépfüggő lettem. Jaj de mennyire
Minden szarral játszottam. Az lettem, amitől őt védtem. A szilveszter sem telt máshogy. Xbox-oztattam hogy játszhassak.
Most belegondolok. De egy szerencsétlen hülye vagyok. Manipulálom az embereket, hogy nekem legyen jó, legyen előnyöm, elhitessem az emberekkel, hogy egy épkézláb ember vagyok. De a lánynak aki tetszik sem tudom elárulni, hogy tetszik. Mert egyszerűen. Ez van.
Nincs se önbizalmam, sem pedig erőm.
Félek magamtól, tőle és az élettől.
Közel sem vagyok olyan.

Mint mikor elgondolkodtam azon, hogy tényleg olyan vagyok e amilyen