Gondolatok [VÉGE]

Nem tudom miért folytatom

Remegve írok. Nemtudom, hogy azért, mert félek vagy mert felhánytorgatom a múltam. Lehet úgy kéne hagyni ahogy van, majd megpróbálni elfelejteni nem?
Felejtés.. ebben sosem voltam valami jó. De talán ha itt végzek egyszer sikerül elengednem azt, amit leírtam. Vagyis remélem.
Vissza a storyhoz.

Fordulópont. Ja, igen.
Szóval nem emlékszem rá pontosan, de valami olyasmi történhetett, hogy jött egy új srác a suliba. Természetesen magas volt, jóképű, izmos, vicces stb. Megvolt az új kedvence minden lánynak és úgy tapsolták körbe, mintha valami kis háziállat lenne.
Ismét háttérben éreztem magam. Egyedül.

Mikor karácsony volt, anyám azt mondta, hozzáérhetek ahhoz a pénzhez, amit már régóta gyűjtök magamnak.
Bármit kaptam karácsonyra, szülinapomra, névnapomra, mindig elraktam egy bankszámlára, hogy csak ott csak én és anyám tudjon róla.
Végre megörültem és úgy éreztem tehetek egy lépést ami előresegít abban, hogy a normális osztálytársaim közé tartozzak.
Veszek egy telefont.
Említettem már, hogy szarul éltünk? Az a pénz, amit kb 8 éven keresztül gyűjtöttem, 20 ezert forint volt. Ebből nem lesz se iPhone, sem pedig valami jó márkás telefon.
A telefonos bolt egyik sarkában ott csücsült egy szép telefon. És a pénzem is elég volt rá.
Akartam.
Megvettem.
Végre úgy éreztem, előrehaladok.
Faszt.
Mire hazaértünk anyámmal, kedves nevelőapám kitalálta, hogy oké, hogy új telefonom van, de minden nap, minden reggelén pontban fél 10-kor kikell tegyem a nappaliba, hogy este ne tudjak telefonozni.
Magamban zokogtam.
Végre egyszer sikerült jobbnak lennem de miért kapom ezt?
Mit tettem, hogy ilyet csinál?
Utáltam.

Első nap az iskolában. Szuper. Újra a nyomorban. Nem reklámoztam azt, amit vettem mert tudtam pontosan, hogy megkérdeznék, miértnem a legújabb XY-t vettem meg? Nem tudták a hátterem. Már akkor is titkoltam.

Teltek a hetek, hónapok. Újra kaptam egy jelölést egy közösségi oldalon. -Lassan töltöm a 15-öt- gondoltam magamban.
-Ilyen gyorsan változnak körülöttem a dolgok?
Szóba elegyedtünk. Rengeteget beszéltünk, de iskolában csak keveset.
Félt tőlem. Nem a tulajdonságaim miatt, hanem azért, mert idősebb voltam, az osztálytársai cinkelték és nem mert nagyon mutatkozni.

Összejöttünk. Soha nem adott egy puszit, csak ölelést. Félt, én is féltem. 1 hónap után Meguntam ezt az egészet és hagytam a fenébe. Összejöttem egy más lánnyal. De vele nem voltam boldog annyira mint elődjével, ezért hátra hagytam és újra beszélni akartam azzal a lánnyal, akivel csak oly félénken tudtunk beszélni.
Nem írt vissza, nem akart velem beszélni. Tudtam, hogy rosszat tettem.
Utáltam magam. Megint.
Megakartam halni. Megint.

Elkezdtem verseket írni hozzá. Bát kevés embernek mutattam meg, nekik tetszett.
Neki soha.
Élveztem, hogy annyi magamba oltott fájdalom után, annyi ütés, annyi vágás, annyi fájdalom és heg után, végre ez is megoldás lehet.
Nem lett az!

Teltek múltak a hetek, szomorú voltam, majd vidám. Mint egy színusz függvény....

A 9-es nyaram is utáltam. Az érettségihez lekell tölteni 50 óra szociális munkát, amit én a velünk szemben lévő idősek otthonában tettem.
De álltalában csak Slipknotot meg Hollywood Undeadot hallgattam mert nem tudtam sok mindent csinálni.
Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer egy nagy zenekarban játszhatok és nagy rocksztár lehetek. Hogy kiénekelhetem a bennem feszülő fájdalmat és a bennem tonboló dühöt!
Még ma is.

De volt egy fordulópont a nyaramba.
Igen, egy újabb lány.
Ő volt az első, akivel